Marina Cionca brassói egyetemi tanár: beszélni kell a centenárium érzékeny vonatkozásairól

30 Napja

Cikkek

Brassói román polgári családból származik, így “régi vágású” neveltetésésének egyik alapértéke a többnemzetiségű város különböző identitásainak tisztelete. Marina Cionca, a brassói Transilvania Egyetem tanára mindemellett a huszadik század művészetének meghatározó egyéniségeként tiszteli Kós Károlyt, akinek munkásságát több nemzedéknyi diákkal ismertette és szerettette meg. Mindemellett nem szereti azt a szót, hogy „kisebbség”.

Bizonyára csodálkozol azon, hogy éppen téged kértelek fel a centenárium és a brassói multikulturalizmus  összefonódásainak elemzésére. Én azonban azt gondolom, hogy valamennyi közeli ismerősöm, barátom közül te rendelkezel e két jelenségre vonatkozó legszélesebb perspektívával. És hadd tegyem hozzá: én magam is tőled tanultam meg, mit jelent a másfajta kultúra, a sokszínűség tisztelete és öröme. Minderre az Etnovember fesztiválon volt alkalmam, amelyen ez a jelleg erőteljesen megjelenik. Mit jelent hát számodra a két fogalom egymásmellettisége?

Be kell vallanom, olyan témát idéztél itt meg, amely folyamatosan foglalkoztat. Ráadásul azt hiszem: azon kevés ember közé tartozol, aki jól tudja, hogy életem tekintélyes hányada szorosan az említett kulturális esemény Brassóban való meghonosításához kapcsolódik. Kissé távolabbról szemlélve: az én érdekeltségem természetes ebben, hiszen egy tipikus brassói neveltetés eredménye. Három éves koromtól barátaim között volt szász, zsidó és magyar lány, de soha nem tudatosítottam magamban, hogy ők valami mást testesítenének meg, mint amit én. Olyanok voltak számomra, mint amilyen én vagyok.

Ennek eredményeként is száműztem az Etnovember fesztivál projektjéből már az 1998-as indulákor a szót, amelyet amúgy soha nem szerettem, éspedig a „kisebbség” fogalmát. Számomra továbbra sem elfogadható ez a megnevezés, hiszen én ezekre a közösségekre olyan embercsoportokként tekintek, amelyek kulturális és civilizációs potenciáljának mindenki örömteli részese lehet. Ezzel együtt kell mérlegre tenni e közösségek és a többség közötti kapcsolatot, ami olykor frusztráló lehet mindkét oldalon. Itt említeném meg azt, hogy bár a barátaim nagy része magyar, olykor-olykor elfog a kétségbeesés, hogy bizonyos helyzeteket mennyire kevéssé értenek.

Persze, értem magát a folyamatot: a magyar kultúra szellemiségében nevelkedetteknek olykor nincs áttörési lehetőségük, ami a román kultúra bizonyos, sajátos részleteit illeti. Én valahol a közön találom magam és a különféle tényezők folyamatos egymás mellé helyezésével szeretném megkönnyíteni annak a felismerésnek az útját, miszerint nagyrészt ugyanazt gondoljuk, egyformán szeretjük a kulturális megvalósításokat, a jó könyveket.

Hogyan kellene a centenáriumról beszélni ahhoz, hogy méltányos legyen minden megközelítésben?

Szerint a centenáriumnak vannak érzékeny vonatkozásai, amelyek csupán egy nagyon nyitott beszélgetésben nyerhetnek magyarázatokat. Ha ezekről nem beszélünk nyíltan, hanem elmélyül minden érintett fél a maga 1918-ról kialakított saját értelmezésében, akkor ez természetes módon további kellemetlenségeket generál, ha nem éppen konfliktusokat. Tehát ha ezekről nem beszélgetünk, akkor továbbra is kényelmetlenek lesznek mindannyiunk számára.

De mit is értek párbeszéd alatt? Bármely épelméjű ember, aki végigutazza, teszem azt vonattal ezeket az erdélyi tájakat, amikor körülnéz, megtalálhatja az összes magyarázatot arra, hogy ezt a régiót miért kívánták maguknak olyan sokan.

Maga a meztelen történelmi tény pedig az, hogy egykoron egyiké volt, most pedig valaki másé. De bármikor történhet valami, és a történelem kereke más irányba kezd forogni, hiszen senki és semmi nem örök. Ugyanígy a politikusok, igazgatók vagy másfajta vezetők sem azok.

Ha ezeket a dolgokat kissé relativizáljuk, akkor egyetérthetünk abban: egyelőre ezek vagyunk, itt vagyunk mind, és irdatlanul jót tennénk, ha ezt a helyet gazdagítanánk, és nem szegényítenénk azzal, hogy folyamatosan veszekszünk. De ez egy túlságosan általános megközelítés.

Hogyan jelenik meg ez a szemlélet a gyakorlatban? Megjeleníted ezt egyetemi tanári munkádban is?  

A bútordizájn kurzusom első része maga a bútordizájn története, amelybe művészettörténeti elemeket is be szoktam emelni, főként az utóbbi 150 évből. Ennek a panorámának van egy csúcsa az 1880-tól 1930-ig terjedő időszakban, ami Európa-szinten, de az országunk tekintetében is nagyon érdekes periódus volt. Egy üdvözölt és újszerű identitású stílust látunk kiemelkedni, amelyet neorománnak nevezünk, és amely Ion Mincu építésznek és a művészet- és kultúrapártoló királyi hozzáállásnak köszönhető.

Másfelől viszont, ha az 1900-as évek Erdélyét nézzük, ez a térség a művészetfejlődés tekintetében más úton haladt a többi régióhoz, Havasalföldhöz és Moldvához viszonyítva. Ez a különbség pedig egy kimagasló erdélyi pályán mutatkozott meg, éspedig a Kós Károlyén. Ő az erdélyiségnek egy újfajta jelentőséget adott, de nem egy lényegtelen, lokális szintűt, hanem európai mércéjűt. Soha nem felejtem el azt a kiállítást, amely Kós Károly alkotásait a többi nagy, valódi európai művészetet és dizájnt létrehozó személyiség munkásságával együtt mutatta be: a finnországi Eero Saarinen, az amerikai Frank Lloyd Wright és a skót Charles Rennie Mackintosh alkotásaival együtt. Ez a nemzedék tehát egy olyan stílust hozott létre, amely a helyi jellegre épült, de ezen belül európai intenzitású értékalkotásig jutott. Kós Károly okán tehát eljutunk a Székely Nemzeti Múzeum sepsiszentgyörgyi épületéhez, amely a teljes Erdély egyik leggyönyörűbb épülete, onnan pedig a kolozsvári kakasos templomhoz, ami egy másik remekmű, és amelyben egyúttal felfedezhetjük a kor többi neves építészével való közös gondolkodás meglepő egységét is.

Az európai művészetnek az egy kifejezetten kedvező időszaka volt, amelyet nagyon pontosan meg kell értenünk. Ugyanabban az időben, még az 1918 év előtt, Havasalföldön és Moldvában egy másik egységes építészeti stílust fedezhetünk fel, amely mai napig is példáként áll előttünk abban, hogy miként lehet gyengéden és ugyanakkor erővel maradandót építeni.

És így jutunk el az 1918-as fordulathoz, amely egyik oldalon eufórikus örömöt, a másik oldalon lesújtó szomorúságot hozott. És ezt is nagyon jól meg kell értenünk. Diákjaimat is mindig arra kérem, hogy ezt értsék meg.

A brassói Transilvania Egyetem faipari kara nagyon népszerű a székelyföldi diákok körében is…

Igen, sok magyar diákom van, főként Hargita és Kovászna megyéből, de Szatmárról is jönnek, például tanulni ide. Az ő segítségüket is szoktam kérni akkor, amikor bizonyos dolgokat el szeretnék magyarázni. Nem mindig jól tájékozottak ezek a gyermekek, de aki viszont igen, azokkal párbeszédet tudunk közösen kialakítani. A húszéves fiatalok körében egy, a nagy egyesülés előtti időszak különböző tájegységei jelen pillanatban sem homogén művészeti világának bemutatása egy nagyon jó ürügy a megértést célzó beszélgetésekre. Ezért is évente minden diákommal ellátogatok a tanulás szempontjából fontos szász, magyar, zsidó és román helyekre. Tehát ezek között semmiféle különbséget nem teszünk, hiszen egyformán az erdélyi kultúra, történelem és művészet része valamennyi. És emlékszem, hogy amikor Marosvásárhelyen Bernády György polgármesterről beszéltem, mennyire elámultak, hogy micsoda zseniális ötlettel – a Kultúrpalota megépítésével – emelte várossá az azelőtt poros kis vásári közeget. Persze, amit felvállaltam tanári feladatként amúgy nem egy grandiózus küldetés, mert nincs nagyon sok diákunk, azonban ők megfelelő hordozói és közvetítői is egyben a megértés és elfogadás üzenetének.

Brassót mindig is az interkulturalitás példájaként emlegették, századokon át pártolták ezt a gondolatot intézményi szinten is. Mennyire élénknek, jelenlévőnek látod ezt a jelleget, torzult-e ez az eszme az idők során?

Erre a kérdésre egyszerre könnyű és nehéz válaszolni. Én magam Brassót mindig alapértelmezés szerinti többnemzetiségű városnak tekintettem, és mindig ebből a premisszából indultam ki. Egyáltalán nem volt nehéz például létrehozni az első Etnovember fesztivál olyan körülmények között, hogy itt mindig mindenki jól egyezett a másikkal. Lehet, hogy más helyeken egy ilyen jellegű multikulturális projektet nem láttak volna ennyire jó szemmel, de itt az első pillanattól támogatták mindazok, akik a létrehozásában érintettek voltak: a kulturális intézmények és a helyi etnikai közösségek is. Ezek utóbbiak pedig minden évben megtesznek minden emberileg létezőt, sőt, még azon túlit is a rendezvény sikeréért.

Ilyen tekintetben azt mondanám, hogy a dolgok nem változtak meg drámaian az utóbbi két évtizedben. Azonban számomra a legérdekesebb az, hogy az egyik legaktívabb és az évek során leginnovatívabb közösség az a görög közösség, amely tulajdonképpen Brassó történelmében nem sorolható a város hagyományos etnikai közösségei közé. Én jelenleg jótékony hajtóműnek is látom őket, hiszen irigylésre méltó erővel majdhogynem évente képesek újra kitalálni önmagukat. Másfelől, a Transilvania Egyetem keretében működő Norbert Dataeye Médiatéknak, a fesztivál létrehozójának évek óta egyik kedvenc és immár hagyományos partnere a brassói Bokréta néptánccsoport, amelyről szintén meg kell állapítanom, hogy évente sikerül újszerűt hoznia az eseményre.

Ha tehát a mindennapi ember szintjén vizsgáljuk meg ezt a kérdést – és itt most nem gondolok a politikusokra – akkor az a multikulturális alap, amelyet kezdetektől fogva szerettem, még mindig létezik.

Említetted, hogy nagyon sok magyar barátod van. Van-e olyasmi, amiről úgy érzed, csak tőlük tanulhattad meg, vagy ezekben a dolgokban nem teszel effajta különbségeket?

Persze, hogy van. Az embernek élete során sok olyan barátja is akad, akiktől később nem sokat tanulhat, tehát van olyan, hogy a barátság stagnál. Ideális esetben azonban a barátok mindig tudnak tanulni egymástól. Akár egyszerű dolgokat is, mint amilyen például egy ételrecept, vagy hogy milyen falvakat kéne közösen meglátogatnunk, mert van egy érdekes temploma vagy lakik ott egy kézműves, egészen a könyvekig, filmekig vagy színházi előadásokig, amelyeknek élményét megosztjuk egymással. Ilyen tekintetben egy szemenszedett profitőr vagyok, mert nagyon kíváncsi vagyok minden ilyesmire. Gyakorta ki is kérdezem őket ezekről, és úgy gondolom, nagyon sokat nyújtanak nekem ilyen téren is. Ezért folyamatos és élő a baráti kapcsolatunk, és nagyon le tudok horgadni, ha nem kapok hírt felőlük.

Mit változtatnál meg, ha létezne egy ilyen lehetőség, a román-magyar viszony hivatalos diskurzusában, és hogy látod: befolyásolja-e ez a körülötted élők hétköznapjait?

Egy példával fogom indítani a válaszom: Bartha Bíborka építész az idei Etnovember egyik kiállítására a centenárium történeti vonatkozásokkal is rendelkező díszítőművészetének anyagával készül.

Ha Bartha Bíborka számára érdeklődés és kutatás tárgyát képezheti egy ilyen kiállításnak a létrehozása, akkor ez egyben egy olyan esemény is lehet, amely megváltoztathatja a centenáriumi rendezvényekről kialakított általános szemléletet.

Ha az országos szintű politikára gondolok, akkor azt hiszem, hogy lehetőség lenne egy, a mostaninál magasabb szintű megértés népszerűsítésére. Mindemellett pedig a demokrácia – és miért ne – a politika közös vívmányainak előtérbe helyezésére is. Úgy gondolom, hogy ezek emberi létezésünk olyan értékei, amelyek révén eltűnhet az a kölcsönös gyanakvás, amely mélyen befurakodott az amúgy jó szándékú és normális emberek agyába is. Ők, jobb híján hallgatnak az uszító beszédekre, és mivel nem tehetnek mást, még el is hiszik ezeket. És itt most nem az üres békítgetés ösztönzésére gondolok, hanem a párbeszéd bölcsességére – erre lenne most nagy szükség.

 

Forrás: www.maszol.ro

9perc