A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája
A romániai magyarsággal szembeni politikát illetően a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszak két, egymástól viszonylag jól elkülöníthető alkorszakból áll. Az 1965-ös hatalomátvételtől a hetvenes évek első feléig beszélhetünk a viszonylagos liberalizáció időszakáról. A pártvezetés tovább folytatta a Gheorghiu Dejtől megörökölt különutas politikát, de a belső (gazdasági, közigazgatási, politikai) reformok során nagyobb gondot fordított a társadalommal való kapcsolattartásra, az azzal való viszonylagos kiegyezésre. A nemzetiségpolitika alapjai -miszerint a szocializmus megoldotta – ugyan nem változtak, de a pártvezetés, ha taktikai okokból is, esetenként nagyobb figyelmet fordított a kérdésre. A hatvanas évek végén a romániai magyar elit számára újabb integrációs lehetőségek adódtak: új kulturális intézmények alakultak, a közigazgatási reform pedig egyfajta félsikert eredményezett.
A hetvenes évek elején ideológiai fordulat következett be és kialakultak a román politikai rendszer általános jellemezői, amelyek az 1989-es rendszerváltásig meghatározták az ország politikai életét. A pártvezetés jövőképét a különutas kül- és gazdaságpolitika, a fokozott iparosítás és urbanizáció, a strukturális politikai és gazdasági reformok elutasítása, a homogén román társadalom- és nemzetépítés, és nem utolsó sorban a főtitkár és a szűkebb környezete köré épülő abszolút hatalmi kontroll határozták meg. Mindez meghatározta a nemzetiségpolitikát is.
Új, diszkriminatív törvények jelentek meg: iskolatörvény, elszállásolási törvény, az anyanyelv használatának visszaszorítása az oktatásban, az ügyintézésben, a kétnyelvű feliratok eltűnése, a kulturális termékek látványos tartalmi kiüresítése. 1989-ben, amikor Kelet-Európában már sorra buktak meg a kommunista pártok, Erdély az ország többi vidékéhez hasonlóan gazdasági válságban volt, súlyos energia- és élelmiszerellátási problémákkal küszködve, teljes ideológiai szigorban lépett be az év utolsó hónapjába. Az országos szintű problémákat csak tetőzték a nemzetiségpolitikában bekövetkezett változások: a kisebbségi intézmények általános tartalmi kiürülése, tudatos elsorvasztása, a helyi magyar nemzetiségű káderek jelentős visszaszorulása, a homogenizáció kihatásai, az iskolai oktatásban észlelhető asszimilációs törekvések, az esetenként kollektív szintű nacionalista megbélyegzés stb.
A nemzetiségi sajátosságokat képviselő intézmények szempontjából szinte az elemeire visszabontott és lecsupaszított kisebbségi társadalmat csupán az egyház és a nagyobb településeken spontánul megszerveződő értelmiségi csoportok, informális hálózatok fogták össze. Az erdélyi magyarság már csak abban reménykedhetett, hogy a Kelet-Európában beindult változások szele eléri Romániát is.