Dr. Sárándi Tamás történész-muzeológus a szatmárnémeti Szent István Kör meghívására, Az erdélyi magyarság száz éve sorozatban A II. bécsi döntés és a kis magyar világ címmel tartott előadást kedden a Szatmárnémeti Református Gimnázium dísztermében.
A résztvevőket dr. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke köszöntötte, és ismertette az előadás-sorozat, valamint a legújabb előadás célját. Sárándi Tamás előadása kezdetén emlékeztetett arra, hogy 1940 májusában kezdődött el a román hadsereg mozgósítása, júliusban az ötszázötvenezer fős magyar hadsereg a román határhoz vonult. 1940. szeptember 5. és november 26. között magyar katonai közigazgatás működött a visszafoglalt területeken, ekkor a legfőbb cél a nyugalom fenntartása és a közellátás biztosítása volt. Az előadó rámutatott arra, hogy a katonai közigazgatás egy olyan időszak volt, amikor meg lehetett hozni azokat az intézkedéseket, amelyekre a polgári közigazgatás idején nem volt lehetőség, így a hivatalnokok elbocsátása és internálása, az értelmiségiek túszként való letartóztatása, az optálás szorgalmazása, a telepesek elűzése, a földbirtok eredeti tulajdonosnak való visszaadása stb. A katonai közigazgatás túl hosszúra nyúlt, és mindenre kiterjedő akart lenni, magyarázta a történész, rámutatva arra is, hogy 1941-ben visszatértek a vármegyei rendszerhez, de nem működtek a helyi autonómiák. Minden tisztviselőt és bizottsági tagot kineveztek, nem választottak. A magyarság pozícióinak az erősítése minden téren elvárás volt a magyar lakosság részéről. Elkezdődött a terület gazdasági életének beindítása, a magyar jogrend kiterjesztése, kulcskérdés volt, hogy ki befolyásolja és ellenőrizze az állami fejlesztési pénzeket. Új szervezetek alakultak meg, így az Erdélyi Gazdasági Tanács (EGT) — tanácsadó szerv, tervek, javaslatok kidolgozója, szűrő, ami az erdélyi és magyarországi politikai és gazdasági elitet tömörítette — és az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) — produktív szociálpolitikai szervezet, segítségével csak Szatmárnémetiben 112 új házat építettek. A magyar kormány jelentős összegeket fordított a visszacsatolt területek fejlesztésére: az Erdélyi Külön Szolgálat (EKSZ) az állami befektetések 68%-át, összesen kb. 1,7 milliárd pengőt fordított a magyar lakosság megsegítésére (adatfelmérés, javaslatok, tervek készítése), ismertette Sárándi, rámutatva arra is, hogy a földreform viszont elmaradt. Ennek okai a felvidéki földbirtok-revízió negatív következményei; a dél-erdélyi magyarság birtokállományának védelme; egy radikális földbirtokrendezés negatívan érintette volna a trianoni területek birtokszerkezetét. 1941-ben dolgozták ki a telepítési terveket, a legnagyobb megvalósított telepítés a bukovinai csángók Délvidékre történt telepítése (kb. 14 ezer fő). Többféle elképzelés volt, az egyik szerint Szatmár vagy Szolnok-Doboka vármegyébe telepítették volna őket. 1941 januárjában „földkóstoló bizottság” járt Szatmár megyében, hogy felmérje a telepes falvakat a csángók idetelepítésére. A Szatmár megyében megvalósult legnagyobb telepítés gyergyóremetei és ditrói székely családok Lucăceni-be történt telepítése volt. A történész elmondta, hogy a két világháború közötti időszakban a földreform mellett a legnagyobb sérelem az egyházi iskolák el nem ismerése, ezeket csak mint magániskolákat ismerték el. Folyamatosan csökkent az elemi iskolák száma. 1910 évben 51%, az 1930-as években 67% volt az írástudók aránya, ugyanakkor folyamatosan nőtt az iskolába nem járók aránya (kb. 20%). 1940–1944 között kettősség alakult ki az oktatáspolitikában: támogatásban részesültek a magyar iskolák, ezek mellett újakat hoztak létre, a nemzetiségi oktatás terén viszont az állami iskolákat támogatták azzal a céllal, hogy ellenőrzés alatt tartsák a nem magyar nyelvű iskolákat. Kb. 3000 népiskola működött, ebből 1897 állami, fele magyar, fele nemzetiségi volt. A román tanítók nagy arányú elmenekülése miatt az állami román iskolákban románul is tudó erdélyi tanerő tanított (2674 fő). 119 középiskola működött, ezek 90%-a magyar volt. Egyetemen 2361 diák tanult, ebből 130 volt román (5,5%). 1941-ben az Erdélyi Népművelési Bizottság iskolán kívüli népművelés keretében tanfolyamokon oktatta az alfabetizációt, ismertette az előadó. Sárándi Tamás elmesélte, hogy milyen veszteségeket okozott a háború. 1941 júniusában Magyarország belépett a második világháborúba. Az ország területét elhagyó alakulatokban kb. 300 ezer ember vett részt: 1941 júniusában a gyorshadtest 41 790 fő; 1942 februárjában a megszálló alakulatok 5 hadosztálya 40 ezer fő; 1942 tavaszán a 2. magyar hadsereg több mint 200 ezer fő; 1944 márciusában Galíciába került 2 páncélos hadosztály, több mint 16 ezer fő; 1944 őszétől az ország területe is hadszíntérré vált, a teljes hadsereg felhasználásra került: 850 ezer fő. 1940 novemberében megalakult a Kolozsvár központú IX. hadtest. 1940 után a kiképzés már nem a területi elv szerint működik a nemzetiségek magas aránya miatt, az erdélyi alakulat csak elvétve került bevetésre 1944-ig. Ebben az időszakban a katonai veszteség 350 ezer, a hátország és civil veszteség 60–100 ezer fő. A nemzetiségi kérdés hatalmi pozíció kérdése volt. 1940-től az észak-erdélyi magyar elit domináns, többségiként viszonyul a kisebbségekhez.
Sárándi elmondta, hogy 1940–1944 között a magyarságpolitika célja a magyar lakosság pozícióinak minden téren történő erősítése, akár a kisebbségek rovására is. Minden kinevezést priorálás előz meg: döntő az illető két világháború közötti magyar közösséggel szembeni viselkedése. Az 1867–1944 közötti időszak nemzetiségpolitikai tekintetben egy ívként írható le: hatalomtechnikai kérdés, a kormányok egymástól „tanulnak”, és minden korszak ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, a kisebbségek helyzete mindig rosszabb, mint az előző korszakban volt. Az 1940–1944 közötti korszak nemzetségpolitikai elve a Szent István-i eszme, a magyar szupremácia elismeréséért cserébe nyelvi, kulturális és egyházi jogok biztosítása. Ezt alapvetően közigazgatási kérdésnek tekintették. A nemzetiségeket túszként kezelték az anyaállamok, mindkét nemzetiség helyzete folyamatosan romlott. A román egyházak helyzete végig megoldatlan maradt (hat püspökségből egyet ismertek el), 17 román templom semmisült meg. Nemzetiségpolitikai célokra használták az egyházakat (a székelyföldi magyar görögkatolikus közösségek felszámolása kísérlet volt a magyar ortodox egyház létrehozására). A hadseregben is megtörténtek a tisztogatások: 1940 előtt évente tiszti parancsokat adtak ki, kötelező volt a nemzetiségekkel való egyenlő bánásmód, és tilos bármilyen megkülönböztetés; 1940 után elosztották a nemzetiségeket az alakulatok között; 1942-ben egyes nemzetiségeket megbízhatatlannak minősítettek, ezek műszaki zászlóaljakba kerültek (a magyarok, németek és ruszinok teljesen megbízhatók, a szerbek 84%-a, a horvátok 67%-a, a románok 45%-a, a szlovákok 0,6%-a megbízhatatlan).
Forrás: www.frissujsag.ro