Az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés révén Erdély északi része (a továbbiakban Észak-Erdély) visszakerült Magyarországhoz. Ezzel három év alatt Magyarországnak a harmadik területi revíziót sikerült megvalósítania, amely ezúttal is nagyhatalmi döntés révén történt.
Teleki Pál magyar miniszterelnök jobban örült volna, ha az ország önerőből képes megvalósítani az újabb területi revíziót, mivel tudatában volt annak, hogy a német fél megkéri majd az árát, amit már a bécsi döntéssel egyidejűleg aláírt német kisebbségre vonatkozó egyezmény is jól példázott. A bécsi döntés nagyhatalmi jellegét az is jól illusztrálja, hogy az érintett feleknek azt úgy kellett elfogadniuk, hogy a tartalmi részeket csak az aláírást követően ismerhették meg. Magát a bécsi döntést egy nagy léptékű (1:500000) térképre rajzolták be, ezért a pontos határvonalat csak a későbbi közvetlen tárgyalások révén állapították volna meg, erre azonban a feszült román-magyar viszony miatt nem kerülhetett sor. Ebből kifolyólag Észak- és Dél-Erdély viszonylatában 1940–1944 között nem létezett pontosan megállapított határ, amelynek eredménye a több tucat halálos áldozatot követelő sorozatos határvillongás.
A bécsi döntést követően 1940. szeptember 5–13. között zajlott le a magyar hadsereg bevonulása, a terület birtokbevétele. A bevonulás előtt közvetlen magyar-román katonai bizottságok állapodtak meg a bevonulás részleteiről, ütemtervéről, amelynek során átlag 30 km-es zónákra osztották fel a területet, ezáltal is igyekezve elkerülni a két hadsereg közötti összetűzést.
1940. szeptember 5.–november 26. között működött az úgynevezett észak-erdélyi magyar katonai közigazgatás. A katonai közigazgatás bevett módszernek számított, mind Felvidék, mind Kárpátalja esetében ehhez folyamodott a magyar kormányzat. A döntés mögött az a megfontolás állhatott, hogy a hadsereg így sokkal gördülékenyebben tud birtokba venni egy területet, illetve levezényelni az átmenet időszakát. A katonai közigazgatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közigazgatás minden szintjén (vármegye, járás, város) a hadsereg egy-egy tagja állt teljes jogkörrel felruházott helyi parancsnokként, aki döntést hozhatott bármilyen ügyben. Minden parancsnoki szintnek megfelelően egy, a budapesti minisztériumok által delegált tanácsadó testület (10-15 fő) dolgozott, a két fél egyeztetése révén kellett volna megszületniük a különböző döntéseknek. Az egész időszakot azonban a katonai parancsnokok és tanácsadók közötti konfliktus jellemezte, mivel a parancsnokok előnyben részesítették a helyi magyarság képviselőit, velük konzultálva hozták meg a szükséges döntéseket.
A katonai közigazgatás mérlege vegyesnek mondható, egyrészt sikeresen megvalósította alapvető feladatát (a nyugalom megőrzése, elsősorban Székelyföld közellátásának sikeres megvalósítása), másrészt tevékenységét tömeges elbocsátások, internálások és kiutasítások jellemezték. A kormány döntése mögött az a megfontolás is állhatott, hogy ezen intézkedéseket könnyebb megvalósítani egy rendeleti kormányzás idején (ami működött a katonai közigazgatáskor), mint a polgári közigazgatás időszakában, amikor minden döntés bírósági úton megtámadható és megfellebbezhető. Azt is látni kell, hogy a katonai parancsnokok egyes – ma esetleg elhibázottnak vélt – döntései mögött a helyi magyarság, az elit állt, és sok esetben sikeresen befolyásolta a parancsnokokat.
A katonai közigazgatást követően visszatért a kormányzat a polgári közigazgatáshoz, ami egyben a vármegyei rendszer újbóli bevezetését jelentette. Mivel az 1940–1944 időszakban sem helyhatósági, sem parlamenti választást nem tartottak, mind a parlamentet, mind a vármegyei és városi tanácsokat behívással és nem választás révén töltötték fel. Emiatt épp a vármegyei rendszer lényege, a helyi választások révén érvényesülő közigazgatási autonómia nem működött. A vármegyei törvényhatósági bizottságok összetételét vizsgálva megállapítható, hogy a nemzetiségek aránya minden esetben messze alulmaradt a lakosságban betöltött arányszámánál, egyedüli kivétel a besztercei szászok esete, akik kis mértékben felülreprezentáltak is voltak. Mindez úgy, hogy a magyar lakosság csak a három székelyföldi megyében volt többségben, Maros-Torda vármegyében állt kb. 50 százalékon, tehát a nemzetiségek részvétele a helyi közigazgatásban elhanyagolható volt.
Ha egyetlen fogalom révén próbálnánk leírni az egész „kis magyar világ” időszakát, akkor az mindenképp a megbízhatóság lenne. Ez alatt azt értjük, hogy minden állami tisztségre történt kinevezést – legyen az közigazgatási, tanügyi vagy bármilyen más – ún. priorálási eljárás előzött meg, amelynek során megvizsgálták az illetőt, s pozitív döntés esetén állasban maradhatott vagy kerülhetett. A megbízhatóság alapja minden esetben az illető személy két világháború közötti, magyar közösséggel szembeni magatartása volt. Ezen eljárás nemcsak a nemzetiségi, hanem a magyar tisztviselőket is érintette. A probléma az, hogy míg az eljárást Felvidék és Kárpátalja esetében is törvényileg szabályozták, Észak-Erdélyben – a sorozatos hivatalos nyilatkozatok ellenére – erre csak szóban került sor, így utólag nem vizsgálható egy-egy kinevezés háttere.
A megbízhatóság mellett a másik fogalom, amely sokaknak eszébe jut az ún. „ejtőernyősök” jelensége. Ejtőernyősöknek nevezték a korszakban a trianoni területekről származó tisztviselőket, a kifogás pedig ezek magas száma volt. Ez tekinthető a korszakban a legnagyobb konfliktusnak az észak-erdélyi és trianoni terület magyarsága között. Csilléry Edit kutatása nyomán ma már pontosan tudjuk, hogy Észak-Erdélyben a közigazgatás kb. ¼-ét tették ki az ejtőernyősök, arányuk kisebb volt, mint a korszakban vélték. A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy helyi szinten nem találtak kellő számú magyar embert, aki megfelelően ismerte volna a magyar közigazgatást és jogrendet. A korszakban amiatt vélték magasabbnak az ejtőernyősök arányát, mivel elsősorban a közigazgatás középső szintjén, a napi ügyvitel tekintetében a legfontosabbnak számító szinten helyezkedtek el. Az ejtőernyősök magas számát tovább súlyosbította, hogy a korabeli felfogás szerint a magyarországi tisztviselők „rang és címkórságban szenvedtek” (törvényileg volt szabályozva a különböző rangú tisztviselők megszólítása), és sok esetben lekezelően viselkedtek a helyi magyarsággal.
A „kis magyar világ” időszakára, mint a felülről megvalósuló állami modernizáció időszakára is tekinthetünk. A bécsi döntés révén ugyanis Magyarországhoz mind iparilag (modern nagyipar a nagybányai ipartelepeket leszámítva nem működött a területen, illetve az ipari termelés 5%-a történt csak a térségben), mind mezőgazdaságilag elmaradott terület került vissza (az 1937-es termelési eredmények nem érték el az 1913-as szintet). A magyar kormány igyekezett fejleszteni, be- illetve reintegrálni a területet, ami nemcsak a magyar jogrend kiterjesztését jelentette, hanem a terület fejlesztését és ezáltal a magyar lakosság helyzetének jobbítását. Tóth-Bartos András kutatásai nyomán ismerjük, hogy a kormányzat által a visszacsatolt területeken eszközölt állami befektetések több mint 2/3-a Észak-Erdélybe érkezett, ami összegszerűen több mint 1,7 milliárd pengőt jelentett. Ez szinte Magyarország egy éves költségvetésének felelt meg. A modernizáció kiterjedt minden területre, az ipar terén elsősorban a kis- és háziipar fejlesztését tűzték ki célul, de történtek lépések az egész Székelyföld villamosítására is, a mezőgazdaság terén elsősorban az állatállomány és terméseredmények fejlesztésére, illetve tudásbevitelre törekedtek.
Az erdélyi magyarságnak a két világháború között a legnagyobb sérelmei az 1921-es román földreform, illetve az oktatáspolitika terén voltak. A földreform kapcsán nem önmagában az volt sérelmes, hogy nagymértékben kisajátították a magyar földbirtokot (ez a földbirtokszerkezet megoszlásából következett, mivel a birtoknagysággal egyenes arányban nőtt a magyar birtokosok aránya), hanem az, hogy a juttatások alapvetően a román lakosság részére történtek (több mint 50%-ban). Ugyanakkor kisajátításra kerültek az ún. kötött forgalmú (községi, közbirtokossági, egyházi és alapítványi) birtokok is, amelyek a magyar kulturális intézményhálózat anyagi alapját jelentették. A magyar kormányzatnak 1940-et követően foglalkoznia kellett a kérdéssel, amelynek megoldását az észak-erdélyi magyar lakosság is szorgalmazta. A magyar kormányzat azonban nem mert radikálisan hozzányúlni a birtokszerkezethez, elsősorban a dél-erdélyi magyar lakosság vagyonának a védelmében, félve attól, hogy ha román birtokokat sajátítanak ki, az a romániai magyarság teljes vagyon vesztéséhez vezetett volna. Ehelyett részben elodázta – a háborút követően kívánta rendezni –, részben jogi útra terelte a kérdést. Mindennek alapját az 1440/1941-es rendelet képezte, amely kimondta, amennyiben a volt földtulajdonos bizonyítani tudja, hogy birtokát erőszakos úton sajátították ki, akkor visszakaphatja. Ennek nyomán több tízezer per indult meg a különböző bíróságokon, ezek többsége azonban nem fejeződött be 1944-ig, így a kérdés megoldatlan maradt az egész időszakban.
1942-től a magyar kormányzati politikában is előtérbe kerültek a különböző telepítési tervek. Ezek célja minden esetben az ún. korridor megvalósítása volt: ez a tömbben élő székelyföldi és partiumi magyarság között különböző állami eszközökkel – állami elővásárlás, parcellázás, kisajátítás, telepítés – a magyarság demográfiai arányának javítását jelentette volna, amihez a székelyföldi vélt lakosságfelesleg szolgált volna alapul. Ezen tervek a legtöbb esetben nem valósultak meg, illetve 1944-et követően elenyésztek.
A magyar lakosság másik sérelme az oktatáspolitika területén volt. A két világháború között a román kormányzat csak magánoktatási intézményként ismerte el a magyar felekezeti iskolahálózatot, ezáltal megfosztva azt az állami támogatástól. A földreform után az iskolahálózatot alapvetően a helyi lakosság adományaiból és adójából kellett fenntartani. Emellett egyéb állami eszközökkel – nyilvánossági jog megvonása, kultúrzóna – folyamatosan csökkentették a magyar nyelvű iskolák számát, az 1930-as évek végére a magyar diákok kevesebb, mint 40 százaléka tanult anyanyelvén, illetve kb. 100 000 magyar diák maradt ki teljesen az oktatásból. 1940-et követően a magyar kormányzat igyekezett konzerválni a kialakult helyzetet, a nemzetiségi – alapvetően román – nyelvű oktatás továbbra is állami iskolákban, de az elemi iskolák szintjén anyanyelven történt, míg a magyar diákok oktatása alapvetően továbbra is az egyházi iskolák révén valósult meg. Ezen megfontolás mögött a magyar kormányzat azon nézete állt, „hiba” volt a dualizmus időszakában megengedni, hogy a román egyházak saját iskolahálózatot működtessenek, mivel az onnan kikerülő diákok megkérdőjelezhető államhűsége lett az 1918-as összeomlás egyik oka. A cél ezen „hiba” újbóli elkövetésének megakadályozása volt, ezért a nemzetiségi oktatást állami kontroll alatt kellett tartani. A magyar kormányzat kb. 1500 román elemi iskolát tartott fenn, ugyanakkora összeget költve a nemzetiségi, mint a magyar gyerekek oktatására. Mindez azonban csak az elemi oktatásra volt jellemző, a közép- és felsőoktatás szintjét tekintve a nemzetiségi oktatás a dualizmus időszakát idézte, a továbbtanulás alapvetően csak magyar nyelven volt lehetséges.
Az egész korszak kulcskérdését a nemzetiségi kérdés kezelése jelentette, elsősorban a mintegy egymillió főt kitevő román lakosság helyzete. A magyar kormányzat hivatalos nemzetiségpolitikájának elvét az ún. Szent Istváni eszme képezte, amelynek lényege, hogy a magyar állam lojalitásért és a magyarság kárpát-medencei dominanciájának elismeréséért cserébe egyféle kulturális autonómiát kínált fel, ami nyelvi, kulturális és egyházi jogokat jelentett volna. A gyakorlatban a magyar kormányzat nemzetiségpolitikája magyarságpolitikát jelentett, a magyar lakosság gazdasági, kulturális, demográfiai téren történő megerősítését. Maga a nemzetiségpolitika nem volt kimondottan kisebbség ellenes, azonban a magyarság erősítését adott esetben akár a kisebbség rovására is megvalósították. A korszak nemzetiségpolitikáját azonban leginkább az ún. reciprocitási elv jellemezte, a dél-erdélyi magyarság helyzetét az észak-erdélyi román lakosság helyzete határozta meg és fordítva. A gyakorlatban azonban ez az elv nem működött, csak a két kormány sorozatos egymásra licitálásában nyilvánult meg, ami a két kisebbségi lakosság helyzetének folyamatos romlásához vezetett.
A mintegy négy éves időszak feltárása napjainkban is zajlik, átfogó kép megrajzolása egyelőre nem lehetséges. A munkát nehezíti az is, hogy a korszak rövidsége miatt kevés a konkrét megvalósítás, a legtöbb esetben csak a különböző kormányzati tervekből tudunk következtetni a kormányzat valós elképzeléseire. Ablonczy Balázs meglátása szerint a korszakra, mint az utolsó magyar kísérletre tekinthetünk, amelynek célja a magyar nemzeti tér megteremtése lett volna. Más megközelítés alapján a korszakra mint a Horthy-kori Magyarország integráló képességének mérlegére is tekinthetünk, amelyet leginkább a visszacsatolt területek révén mérhetünk le. Ismét más megközelítések szerint az egész időszak fő meghatározó eleme a felülről megvalósuló modernizáció (Tóth-Bartos András), de akár a központosító állam – helyi regionális csoportok konfliktusaként (Oláh Sándor) is értelmezhető. Ezen megközelítések nem kizáró, hanem egyszerre jelen lévő értelmezések, s ezek keveréke adja a „kis magyar világ” lényegét.
Forrás: www.szabadsag.ro