Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, középiskoláit azonban – miután családja a bécsi döntést követően Marosvásárhelyre költözött – itt, a Református Kollégiumban kezdte. majd 1943-tól a Katonai Reáliskolában folytatta. 1944-ben, a front közeledtével iskoláját nyugatra vezényelték, így került 16 évesen hadifogságba, ahonnan 1946-ban tért haza. Csak azután tudott érettségizni, majd továbbtanulni. 1952-ben szerzett oklevelet Kolozsvárt, a Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.
1951–1956 között az Állami Irodalmi és Művészet Kiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott lektorként. Feleségül vette Varró Ilonát, aki már akkor novellákat közölt az irodalmi lapokban, s a Dolgozó Nő szerkesztője volt. Két gyermekük született.
Első verseskötete (Csillagfényben) 1953-ban jelent meg. 1956-tól, Marosvásárhelyre költözve, az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1968-ban nyugat-európai úton vett részt Kányádi Sándorral.
Az erdélyi magyar irodalom háború utáni első nemzedékéhez tartozik, amelynek pályakezdése egybeesett az új intézményi struktúrák kiépülésével, megszilárdulásával.
Első korszakának művészetontológiai ellentmondásai filozófiai formában is megfogalmazódtak – Schopenhauer, Nietzsche, Kierkegaard hatását mutatva.
A hatvanas évek elejétől költészetében a klasszicizáló harmóniaeszmény átadta a helyét disszonánsabb, Szabó Lőrincre emlékeztető megoldásoknak, amelyek határozott, az egzisztencializmustól sem idegen etikai állásfoglalásról tanúskodnak. Későbbi költészetét további egyszerűsödés, lezártság és logikai szigorúság jellemzi, versköteteinek szerkesztésmódja is összegező.
Később két másik műfajban is maradandót alkotott: 1968-ban jelent meg Soó Péter bánata című kisregénye, 1978-ban pedig bemutatták a gyulai Várszínházban, a Pesti Színház előadásában a Caligula helytartója című drámáját. Elek Tibor a következőképpen jellemzi munkásságát: „Székely János írói ambíciója kezdettől túlterjedt az aktuális társadalmi, politikai kérdések megfogalmazásán, a korabeli kultúrpolitikai, illetve közösségi elvárásoknak való megfelelésen, nem kevesebbre vágyott, mint: »Szavakba foglalni, kimondani a világot, igen.«” Az irodalmi életben inkább a „szereptelenség” szerepét vállalta, ami a díjak, kitüntetések elutasításával is járt. Az elsők közé tartozott, akik a poétika és a nyilvánosság előtti magatartás szintjén is visszatértek az irodalomközpontúsághoz, szakítva a közszereplés retorikájával. Sorozatosan visszautasította a neki ítélt irodalmi díjakat. Posztumusz Ady Endre-díjban és Alföld-díjban halála után részesítették. Életpályáját és életművét Elek Tibor és Szász László elemezte.
Semmi – soha című, önmagával szemben szigorú válogatást érvényesítő, halála után (1994) megjelent gyűjteményes verskötetének előszavában foglalja össze a versírással kapcsolatos credóját és a válogatás szempontjait: „… ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem a magaménak”. Az utókort pedig arra kéri, hogy „… senki se merészelje felülbírálni szelektív ítéleteimet (…); ezt a versgyűjteményt csakis szűkíteni szabad, bővíteni nem.”
Románul Dózsa című poémája 1974-ben jelent meg a Biblioteca Kriterion sorozatban Andrei Fischoff fordításábn, Ioanichie Olteanu előszavával, válogatott verseinek kötete pedig 1988-ban, Marius Tabacu fordításában.
A környezete igen különc és keserű embernek ismerte a költőt, ami nem is csoda, ugyanis nagyon rosszul érezte magát a kommunizmus kreálta környezetben (beleértve az Igaz Szó szerkesztőségét is). A következő néhány mondat összefoglalja az 1945-től eltelt 45 esztendő minden keserűségét és megérteti az olvasóval e korszak minden aljasságát: „Publikáltam én olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (Nem is igénylek azóta semmilyen kitüntetést.)”
„Bánom ugyan, már akkor is bántam, ami történt, de megbánni sosem fogom. Mindig is, most is megtenném, ha visszakaphatnám érte az enyéimet. (…) Amit »elkötelezettet« 1962-ig megrendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet.”
Csillagfényben. ÁIMK, Bukarest, 1955.
Mélyvizek partján. ÁIMK, Bukarest, 1957.
Itthon vagyok. Lírai riport. Irodalmi, Bukarest, 1961.
Küldetések. Versek. Ifjúsági, Bukarest, 1962.
A virágok átka. Versek. Irodalmi, Bukarest, 1966.
Gyermekkorom ösvényei. Ifjúsági, Bukarest, 1967.
Maradék. Versek 1954–1968. Irodalmi, Bukarest, 1969.
Az árnyék. – Soó Péter bánata. Kriterion, Bukarest, 1972.
A hallgatás tornya. Eminescu, Bukarest, 1972.
Egy rögeszme genezise. Esszék és bírálatok. Kriterion, Bukarest, 1978.
Képes krónika. Drámák. Magvető, Budapest, 1979.
A nyugati hadtest. Kriterion, Bukarest, 1979. (Mentor, Marosvásárhely, 20042)
Dózsa. Poéma. Irodalmi, Bukarest, 1964. (Kriterion, Bukarest, 19892)
Mórok (dráma). Látó, 1990/6. és Kortárs, 1990/8-9.
Semmi – soha. Versek 1948–1986. Kriterion, Bukarest, 1994.
A virágok átka. Válogatott versek. Belvárosi, Budapest, 1998.
A másik torony. Dacia, Kolozsvár, 1998.
Székely János összes drámái. Polis, Kolozsvár, 1999.
RoMIL; szekelyjanos.adatbank.transindex.ro
Fotó: MTI, Ilovszky Béla
5perc