Családi nevén: Székely László
Apja vasúti tisztviselő volt, a család a mezőségi Szabédról származott, László az apja akkori állomáshelyén született, harmadik gyermekként. Hétéves koráig a család Zernyesten élt. Végül Kolozsváron leltek végleges otthonra. Tanulmányait itt, az Unitárius Kollégiumában végezte, ahol 1925-ben érettségizett. 1926–1927-ben külföldi ösztöndíjas a strassbourgi egyetemen, bölcsészetet és teológiát hallgat. A két év közötti szünetben 1926 nyarán a graffenstadeni vasüzemben dolgozott, mint öntödei munkás. 1928-ban hazatérve tanulmányait az I. Ferdinand Egyetemen és az Unitárius Teológián folytatja, teológiai tanulmányait azonban világnézeti konfliktusok miatt abbahagyja. Ezek után – saját bevallása szerint a folyamatos válságok és csalódások miatt – 1931-ben Aradra költözik és egy kereskedelmi és szállító cégnél tisztviselő. 1932-ben visszatér Kolozsvárra, ismét megpróbálja megszerezni a tanári diplomát; ezzel a kísérletével 1935-ben hagyott fel. 1933-tól az Ellenzék című kolozsvári napilap belső munkatársa. 1936–1937-ben a kolozsvári Thália Színház dramaturgja.
Habár már korábban is jelentek meg versei (főleg középiskolás korában), önálló hangját az 1930-as években találta meg.
A fiatal költő elvont eszmények jegyében vet számot önmagával és a valósággal. Eszményeit feladni nem tudja, megtestesülésüket hiába remélné. Korai kiábrándultsággal vállalja tehát a harcot emberségének megőrzéséért.
A harmincas évek elején írt verseiből az elidegenedés kórképe rajzolódik ki; a költő egyre inkább befelé fordul. Nemcsak lírikusként alkotott, hanem prózaíróként is, ugyanakkor a tudományos munka is vonzotta. Ennek az időszaknak főbb művei a Délia (elbeszélő költemény, 1936), Alkotó szegénység (versek, 1939), Veér Anna alszik (elbeszélések, 1941), Ész és bűbáj tanulmányok, 1943), Telehold (versek, 1944).
Újságírói munkáját 1938-ban adta fel, a katonai szolgálat elmulasztása miatt egy év börtönre ítélik, majd másfél évig a kötelező katonai szolgálatot teljesítette. A második bécsi döntést követően egy évig a Kolozs megyei Báré faluban (ma Magyarkályán része) tanító. Ebben az időben ismerkedik meg a falu román népköltészetére jellemző csujogatásokkal, amelyekből egy kötetre valót le is fordít (Zöld levél, 1942.) Ennek előszavában írja: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem… Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és a román nép műveltsége.” 1941–1942-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár alkalmazottja és a Magyar Nemzeti Színház dramaturgja. 1943-ban elnyeri a Baumgarten Alapítvány díját. 1942 őszén Termés címmel negyedévi folyóiratot indít Asztalos Istvánnal, Bözödi Györggyel, Jékely Zoltánnal és Kiss Jenővel közösen.
Az 1944-es impériumváltást követően aktívan bekapcsolódott a politikai életbe. Alapító tagja a Magyar Népi Szövetségnek, részt vesz a kolozsvári szervezet kiépítésben; a Világosság című napilap munkatársa. 1945 tavaszán a Kommunista Pártba is belép. 1945–1947 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, a helyi MNSz vezetője és a Népi Egység c. napilap felelős szerkesztője.
1947 őszétől a Bolyai Tudományegyetemen az esztétika, a világirodalom, később pedig az irodalomelmélet, a nyelvtörténet tanára. Munkáját 1955-ben Állami Díjjal ismerik el. Ebben az időszakban elsősorban politikai témájú, ún. pártos verseket ír (kötetei: Sokan szólunk, 1950, Válogatott versek, 1955).
Műfordításai közül elsősorban Baudelaire és Eminescu átültetései a kiemelkedőek. De ő fordítja le magyarra Mihail Sadoveanu két regényét (Venea o moară pe Siret, Nicoară Potcoavă), az utóbbival heves vitát kiváltó kísérletet téve a regény eredeti moldvai nyelvjárást és a román krónikás nyelvet ötvöző nyelvének magyarítására.
Már az 1940-es évtől mind hangsúlyosabb szerepet tölt be művében az esszé, az irodalmi tanulmány. Ész és bűbáj című kötete és 1947 után tartott egyetemi előadásaiban szembetűnő ez az irányváltás. Ezt követően jelenik meg a magyar esztétikai irodalomban új szempontokat hozó könyve, A magyar ritmus formái (1955), és tanulmánygyűjteménye (Nyelv és irodalom, 1955) Közben azonban már egy nagy horderejű művön dolgozik: a finn-ugor és indoeurópai nyelvek összehasonlításán, és ezen át rokonságuk bizonyításán. Ezt a munkát azonban kortársai idegenkedéssel fogadják, s a viszonyulás azóta sem változott, noha a mű halála után másfél évtizeddel nyomtatásban is megjelent (A magyar nyelv őstörténete, 1974).
1959-ben a Bolyai és a Victor Babeş egyetemek egyesítésének előkészítő gyűlésein szembekerült a pártvezetéssel. A nyilvános megalázás elleni tiltakozásul Szamosfalva határában vonat elé vetette magát. Kolozsváron a Házsongárdi temetőben nyugszik.
Életművének háromkötetes gyűjteménye a Romániai magyar írók sorozatban jelent meg (1967, 1969, 1974). Egy kötetnyi versét Ioanichie Olteanu fordította románra (Versuri alese, 1956).
RoMIL
Szabédi László: Telehold – Veér Anna alszik. Bukarest, 1967.
A magyar irodalom története. mek.niif.hu/02200/02228.html (*2018. márc. 26.)
4perc