Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte 1939-ben, majd a református teológia hallgatója lett. Teológiai tanulmányait félbeszakítva, tanítónői oklevelet szerzett, majd Gunda Béla biztatására a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néprajz szakára iratkozott, amelyet 1948-ban végzett el. 1952–1953 között az Utunk, 1953–1958 között a Dolgozó Nő munkatársa volt, 1958-tól a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetének kutatója. 1978-ban szerzett doktori fokozatot, disszertációjának címe: A hiteles népmese esztétikája.
Szűkebb szakterülete a népmesekutatás lett, 1990-től a Kriza János Néprajzi Társaság munkatársa, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja volt.
Első írása Makkai Endre és Nagy Ödön Adatok a téli néphagyományok gyűjtéséhez című kötetében jelent meg 1939-ben. Pályája során az Utunk, Korunk, Művelődés, Dolgozó Nő, Revista de Etnografie şi Folclor, valamint a magyarországi Tiszatáj, Valóság, Új Írás, Néprajzi Látóhatár folyóiratokban közölt. „Tudományos pályája modellszerűen ívelt a hagyományfeltárástól a kulturális értelmezésig. Terepismerete, a népi kultúrával való állandó, közvetlen viszonya megőrizte őt a terméketlen áltudományoskodástól” – méltatta munkáját Keszeg Vilmos néprajzkutató.
Harminc éven keresztül mintegy háromezer, népi előadóktól hallott szöveget, mondát, mesét gyűjtött és tett közzé. Az 1970-es évektől az 1980-as évekig Péntek Jánossal szervezte és irányította a Korunk folyóirat társadalomnéprajzi körét, amelynek jelentős szerepe volt a romániai társadalomtudomány terén bekövetkezett nemzedékváltás előkészítésében.
Keszeg Vilmos szerint Nagy Olga művei három nagy csoportba oszthatók.
Négy gyermekének nevelése ösztönözte az ifjúsági irodalom művelésére, ebben a korszakban számos irodalmi munkája jelent meg: Lányok a bentlakásban (1960), Szidi (1962), Vadvizek (1965), Madár kék mezőben (1968), A szabadság hat napja (1999). Regényei mellett későbben is a szépirodalmi önkifejezés részét képezték a kötetekben megjelent irodalmi meséi: A vidámság madara (1954), A vén pákász meséi (1959), A kopasz király (1963), A vasfogú farkas (1987), Csodaszerszámok (1991), Az aranyhajú és az elátkozott madarak (1996).
Kutatói pályája népmesegyűjtéssel indult, majd bátyja, Nagy Ödön biztatására kérdőív segítségével hiedelmeket, halállal és temetéssel kapcsolatos szokásokat gyűjtött. Életművének első nagy szintézisét A táltos törvénye. Népmese és esztétikum címmel jelentette meg 1978-ban.
Második nagy pályaszakaszát az élő folklór felfedezése határozta meg. A korábban ismeretlen népi önéletírást Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája kötetének előszavában mutatta be.
Az életpálya harmadik korszakát az interdiszciplinaritás korának nevezhetjük. Utolsó évtizedeiben felerősödött munkásságában az életforma és a mentalitás komplex vizsgálata. Írásaiban feltűnnek a népi vallás, a népi metafizika, tudományosság, a paraszti polgárosulás, az asszony- és cigánysors kérdései. Ennek a korszaknak a szintézise A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák (1989).
Lüdérc sógor. Erdélyi magyar népmesék. Bukarest, 1969.
Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről. Bukarest, 1974.
Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Budapest, 1977.
A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Bukarest, 1978.
Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Budapest, 1983.
Asszonyok könyve. Népi elbeszélések. Budapest, 1988.
A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Budapest, 1989.
Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések. Budapest, 1990.
Táltos és Pegazus. Budapest, 1993.
Poraiból újraéledő főnix. Esszé. Budapest, 1998.
A mítoszok nem halnak meg. Esszé. Budapest, 1999.
http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=18 (*2018.03.08.)
Keszeg Vilmos: Nagy Olga pályájának szakaszai. In Czégényi Dóra – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc (szerk.): Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvárt. Kolozsvár. 2010. 371–396. o.
Fotó: a családja tulajdonában lévő fotó
4perc