Földműves családban született a Csíkszeredával szomszédos faluban, Csíkzsögödön. Tanulmányait a közeli Csíksomlyón végezte, 1914-ben tanítói diplomát szerzett. A művészet iránti érdeklődése korán megmutatkozott, ám kezdetben a szobrászat felé fordult.
Az első világháború idején tartalékos tisztként a keleti frontra irányították, de tehetségére való tekintettel a mezőtúri katonai művésztelepre helyezték át, ahol együtt dolgozott Szőnyi Istvánnal, Márton Ferenccel és Nagy Istvánnal.
1918-ban beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol már a festészet iránt érdeklődött, többek között Szőnyi István és Aba-Novák Vilmos voltak a kollégái. 1920–22 között ösztöndíjasként dolgozott a kecskeméti művésztelepen, valamint két nyáron Nagybányán is.
Tanulmányai befejeztével, 1924-ben hazatért szülőfalujába, ahol a környezet, a székely táj és az archaikus paraszti világ művészete ihletőivé váltak. 1925–26-ban Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Brassóban mutatkozott be fametszeteivel és festményeivel. A művészetpártoló szász értelmiség elkapkodta a képeit, így lehetősége volt külföldi tanulmányutakra menni. Megjárta Olaszországot (Firenzében kiállítása is volt), Németországot és Ausztriát. 1938-ban Londonban rendeztek kiállítást a műveiből.
A gazdálkodás – amit nem adott fel – és a festészet jobbára Zsögödhöz kötötte, de időnként nagyobb erdélyi városokat is fölkeresett. Részt vett a Barabás Miklós Céh 1930-as megalapításában is.
A húszas évektől folyamatosan voltak kiállításai hazai és külföldi helyszíneken. Bukarestben, Kolozsváron és Brassóban, de Zürichben, Berlinben, Prágában, Nürnbergben is volt egyéni tárlata. Rövid ideig, 1949 és 1950 között a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet akvarelltanára volt.
1959-ben negyvennégy képét Marosvásárhelynek ajándékozta, ezzel alapozva meg a nevét viselő gyűjteményt. Elsősorban olajfestményeket készített, ritkábban temperát és akvarellt, de rézkarcai és fametszetei is nagyon népszerűek voltak. Az életmű felbecsülhetetlen részét képezi a tusrajzok arcképcsarnoka, mely az erdélyi magyar irodalom és művészet jeles képviselőit ábrázolja. A rajzok nagyobbrészt 1942-ben és 1973-ban készültek, és önálló kötetekben is megjelentek.
Végrendeletében Csíkszereda városának adományozta a 6000-nél több képet tartalmazó gyűjteményét, amelyet a Zsögödön épített emlékmúzeum vett át megőrzésre.
Festményei – életképek vagy portrék – a falu, az egyszerű mezei munkások világához kapcsolódnak, a már-már balladai díszletnek beillő zord tájat mutatják be, a székely ember és a természet összhangját.
Önéletrajzi elemeket tartalmaznak a halála után megjelent Feljegyzések (1979) és a Budapesten, 1983-ban megjelent Ahogy Csíkba megérkeztem munkái.
Az én falum (1962, Zsögöd)
Az utolsó két ló (1965, Zsögöd)
Krumpliszedők (1968, Kolozsvár)
Noé bárkája felé (1967, Kolozsvár)
Pihenés (1973, Kolozsvár)
Régi temető (1969, Zsögöd)
Fürdés (1967, Kolozsvár)
Avignoni kisasszonyok Zsögödön (1965)
RoMIL
Gazda József: Nagy Imre. Bukarest, 1972.
Nagy Imre: Kétszáz rajz. Bukarest, 1973.
Negoiţă Lăptoiu: Nagy Imre. Bukarest, 1975.
Fotó: Nagy P Zoltán 1970-es fotója
3perc