Édesanyja halálát követően, tízévesen került Kolozsvárra, nagynénje gyámságába. Az Unitárius Kollégiumban tanult. Családja nyomására a budapesti Műegyetem hallgatója lett, de fél év után megszakította tanulmányait. 1922-ben felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, Rudnay Gyula osztályába. Tanulmányait azonban nem fejezte be, hanem abbéli meggyőződéséhez híven, hogy a művészi gyakorlatban való megfelelő jártasságot csak Itáliában lehet elsajátítani, 1926-ban Olaszországba utazott, Rómában telepedett le.
Festői karrierje is az olasz fővárosban indult, miután egy fénykép alapján lerajzolta az olasz uralkodócsalád egyik tagját, és az olasz sajtó ezt pozitívan méltatta. Kezdetben főleg portrékat készített, melyek közül néhányat kiállítottak egy római műkereskedésben. Ezekre a munkákra figyelt fel Eduardo Paolillo olasz bankár, aki mecénása, valamint a művész 1934-es egyéni kiállításának támogatója lett. Már az olaszországi művekben megjelentek azok a jellegzetes vonások, amelyek egyre inkább tökéletesedő formában egész művészetét végigkísérték, illetve a trecento és quattrocento alkotásaiból, a két világháború közötti olasz Novecento irányzatából, a 19. századi realizmusból, Szabó Dezső irodalmi munkáiból, valamint Bartók, Kodály és Wagner zenéjéből táplálkoztak.
1937-ben visszatért Budapestre, majd négyévnyi hányattatás után, 1941-ben Kolozsváron telepedett le. Öccse, Nagy Ernő fogadta otthonába, aki ekkortól kezdve feleségével, Magdával együtt aktívan részt vállalt a művész pályájának támogatásában.
1945-ben részt vett a háborút követő első kolozsvári kiállításon, és munkái ezután is rendszeresen feltűntek helyi és országos tárlatokon. 1947-ben néhány festményével szerepelt a Budapesten megrendezett Jelenkori romániai képzőművészet című kiállításon. Nagynénje ugyanezen évben bekövetkezett halálát követően a Nagy Ernővel közösen örökölt lakás tetőterét kis műteremmé alakították át.
A politikai életben beállt fordulatok hatására 1948 után Nagy Albert műveire rányomták a formalizmus bélyegét, alkotásait kizsűrizték a kiállításokról, ezzel ellehetetlenítve életét. 1953-ig, amikor rokkantsági nyugdíjat kapott a Képzőművészeti Alaptól, gyermekjátékok készítéséből tartotta fenn magát.
Élete utolsó évtizede az alkotói termékenység jegyében telt. Végre megkapta a régen várt elismerést. 1963-ban egyéni kiállítása nyílt a bukaresti Orizont teremben. 1964-ben körútra ment a Szovjetunióba, majd öccsével új műtermet építettek a Dohány utcai lakásban. 1966-ban tizennégy munkáját mutatták be Kínában, Koreában és Mongóliában, egy évvel később pedig Moszkvában és Leningrádban, a román állami kiállítás keretében.
A Kolozsvári Művészeti Múzeum 1968 április–májusában adott otthont retrospektív kiállításának, amely jó sajtó- és közönségvisszhangot kapott.
A tárlaton bemutatott hatvanhét mű az olaszországi és budapesti korszakokon kívül az életmű egészéből származó válogatás volt. A kiállítás teljes anyagát továbbvitték Marosvásárhelyre, Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre, majd 1969 tavaszán Nagyváradon is bemutatták.
1970 februárjában bekövetkezett halálának ötödik évfordulóján a Korunk Galéria szervezett posztumusz tárlatot alkotásaiból. Ezt követően, 2002-ben a Kolozsvári Művészeti Múzeum adott otthont a művész centenáriumi kiállításának, 2010-ben pedig Székely Sebestyén György védnöksége alatt, a kolozsvári Quadro Galériában nyílt tárlat rajzaiból. Mindezek mellett munkái alkalmanként szerepelnek a korszak művészetével foglalkozó kiállításokon.
RoMIL
https://artportal.hu/lexikon-muvesz/nagy-albert-186/ (*2018.07.01.)
Kántor Lajos: Fehér volt a világ. Nagy Albert élete és kora. Kolozsvár, 1997.
Fotó: Qadro Archívum tulajdonából
3perc