Mikó Imre

Arcképcsarnok Bánffyhunyad, 1911. március 27. – 1977. március 21. Kolozsvár
jogász, politikus, műfordító, író

Családja apai ágon a Székelyföldről, anyai ágon Torockóról származott, de több nemzedéke már Kolozsváron nőtt fel. Édesapja, Mikó Lőrinc járásbíró, rokonságából olyan neveket említhetünk, mint Gratz Gusztáv külügyminiszter vagy Kelemen Lajos művészettörténész. Tanulmányait Kolozsváron végezte: 1929-ben érettségizett az Unitárius Kollégiumban, 1934-ben az I. Ferdinand Egyetem joghallgatója, ugyanott szerzett jogi doktorátust, disszertációja (Autonomia culturală a ținutului secuiesc) a Glasul minorităților folyóirat különnyomataként jelent meg (1934). A Bolyai Tudományegyetemen 1954-ben orosz nyelv és irodalom szakon tanári diplomát is szerzett.

Diákként az Erdélyi Fiatalok főmunkatársa. Ebben az időben írja meg Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című könyvét (1932), amelyről a Gând românesc c. folyóiratban Ion Chinezu (1933/1.), a Patriában I. Costea (1933/38.) ír kritikát. Írásait közben a Keleti Újság, Magyar Kisebbség, Keresztény Magvető (az erdélyi unitáriusok folyóirata), az Erdélyi Múzeum közölte. Később főleg a Hitelben publikált – ekkor már e folyóirat köréhez tartozott.

1934–1936 között – párizsi ösztöndíjjal – a Sorbonne-on tanult nemzetközi jogot. Politikai pályáját az Országos Magyar Párt bukaresti irodájában kezdte. 1937-ben Udvarhely megye parlamenti képviselőjévé választotta, ez a parlament azonban már nem alakult meg. 1938-ban, a királyi diktatúra bevezetése után létrehozott Nemzeti Újjászületési Front magyar alosztályának, a Magyar Népközösségnek lett Bánffy Miklós elnök mellett a bukaresti jogvédő iroda főtitkára.

1939-ben feleségül vette az ugyancsak neves elődöket felvonultató Kauntz-család lányát, Kornéliát (1918–1979). Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása után – 1940–1944 között – országgyűlési képviselő az Erdélyi Párt színeiben. Mindeközben Kolozsváron ügyvédi irodát is vezetett. 1941-ben Budapesten jelent meg a Huszonkét év című könyve, amely az erdélyi magyarság tárgyilagos és pontos politikai története 1918. december 1-jétől 1940. augusztus 30-ig. Megbízható képet nyújt a romániai magyarság két háború közötti helyzetéről és a Magyar Párt jogvédő politikai küzdelmeiről, de arról a közegről is, amelyben azt a küzdelmet folytatnia kellett.  Ez idő alatt védi meg magántanári dolgozatát is, amely önálló könyvként is megjelent (Nemzetiségi jog, nemzetiségi politika, 1944), s amely ma is a téma alapművei közé tartozik.

1944 októberében mintegy 3000 kolozsvári polgári személlyel együtt a szovjet csapatok elhurcolták és az Azovi-tenger partján fekvő Taganrog városban tartották fogva. Ott megtanulta oroszul, s hazatérése után egy évtizedig az orosz nyelv és irodalom tanára volt hajdani iskolájában, 1955–1962 között mintegy kilenc könyvet fordított (oroszból és franciából).

Minden arra irányuló törekvése, hogy megtalálja a középutat a kommunista diktatúra embertelen éveiben végül meghiúsult: a magyarországi 1956-os forradalmat követő erdélyi megtorlási hullám során állásából eltávolították, megvonták tőle a közlés jogát is. Egy könyvlerakat raktárosaként, majd könyvesbolti elárusítóként dolgozott évekig, közben két vásárló közt a pulton írta tanulmányait (kötetben Honpolgárok és világpolgárok, 1967), életrajzi regényeit Bölöni Farkas  Sándorról (A bércre esett fa, 1963) és Brassai Sámuelről (Az utolsó erdélyi polihisztor,1971), Talán a legismertebb az új termésből a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyve (1972). Az életrejzi regénysorozat Orbán Balázsról szóló harmadik kötete A szülőföld szerelmese címmel csak sok évvel halála után 2000-ben jelent meg.

A hatvanas évek enyhülő légkörében újból közéleti szereplést vállalhatott, 1964 után az Unitárius Egyház főgondnokává választották. Politikai rehabilitációját az is nagyban segítette, hogy az államvédelmi hatóság beszervezte, egyszerre lett megfigyelt és informátor. Emberi méltóságát ebben a visszás helyzetben sem adta fel, jelentéseiben igyekezett tematizálni a romániai magyarság fontosabb problémáit és csak közismert és ártatlan információkat közölt.

Az 1970-es években más romániai magyar írókhoz hasonlóan külföldre is kiengedték, előadásokat tarthatott a romániai magyar irodalom helyzetéről a Szovjetunióban, Kelet- és Nyugat-Németországban, az Amerikai Egyesült Államokban.

1970–től nyugdíjba vonulásáig a Kriterion Könyviadó kolozsvári szerkesztője, szellemi háttérembere, többek között a Téka sorozat kiadói szerkesztője.

Ezekben az években munkásságában újból előtérbe kerül  a kisebbségi jog problematikája: e tárgykörben szaktanácsadója lesz Fazekas János KB-titkárnak, s a témában írott több tanulmánya folyóiratokban is megjelenik (kötetben halála után: Változatok egy témára. Gáll Ernő bevezető tanulmányával, 1981). Részben ugyancsak halála után jelennek meg kötetben visszaemlékező írásai is (Akik előttem jártak, 1976, A csendes Petőfi utca, 1978).

További kötetei

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Kolozsvár, 1932.

Erdélytől Európáig. Debrecen, 1935.

Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár, 1944.

A bércre esett fa, Bölöni Farkas Sándor életregénye. Bukarest, 1969.

Az utolsó erdélyi polihisztor. [Brassai Sámuel] Bukarest, 1971.

Változatok egy témára. Cikkek, tanulmányok (1965–1974). Bukarest, 1981.

 

 

Forrás

RoMIL, ÚMÉL.

Mikó Imre: Akik előttem jártak. Kriterion, Bukarest, 1976.

Stefano Bottoni: Népszolgálat, túlélés, kollaboráció. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971.

5perc