Kányádi Sándor

Arcképcsarnok Nagygalambfalva, 1929. május 10 – 2018. június 20, Budapest
költő, műfordító

Hargita megye nyugati szélén fekvő szülőfaluja határát szeli át a Nagyküküllő, amely – amint egyik versében jellemzi – „jószagú fenyők /tövéből/ fakad, s úgy foly, /akárcsak egy Neruda-verssor”.

Falusi gazdálkodó családból származik, apja írástudó-olvasó ember volt, akinek számára a könyv a mindennapi munka után létszükségletet jelentett. Még alig múlt tíz éves, amikor édesanyját elvesztette. Szülőfalujában végezte elemi iskoláit, az V. osztály után, 1941 őszén került be a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba. A középiskola utolsó két osztályát – az 1948-as tanügyi reformmal bekövetkezett iskolaátszervezés után – a helyi Fémipari Líceumban végezete. Egy évet Kolozsvárt, a színművészeti főiskolán járt, majd  Bolyai Tudományegyetemre ment át, ahol 1954-ben szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát.

Már diákéveitől kezdődően kolozsvári szerkesztőségekben dolgozott: az Irodalmi Almanachnál (1951-1953), a Dolgozó Nőnél (1953-1960), Majd nyugdíjazásáig (1990) a Napsugár c. gyermeklapnál. Miután kolozsvári lakását a visszamagánosítás következtében elveszítette, többnyire Budapesten élt, de rendszeresen jár haza szülőfalujába, s Hargitafürdőre, Szelterszre. Budapesten halt meg, de holtában végképp hazatért szülőfalujába.

A még kamaszkorú Ifjúmunkás-szerkesztő Páskándi Géza fedezte fel egy, iskolája faliújságján olvasott versét, s ettől kezdve közölt az irodalmi lapokban.  Pályakezdő verseit – állapították meg Kántor Lajos és Láng Gusztáv – „a korszak problémátlan optimizmusa, az agitátor-költő szerepének feltétel nélküli vállalása jellemzi”.

„Kezdettől biztos kezű, természetes verselő, aki az élőbeszéd közvetlenségét a Petőfire emlékeztető hetyke humorral tudja fordulatossá tenni.”

1955-ben megjelent Virágzik a cseresznyefa című kötetében azonban már egy másik kötői tartásra figyelnek fel: újabb versei „… a ’harc hevében’ optimizmusa mögött sérülékeny, elégiákra ajzott lelket sejtetnek”. (Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom. 1945-1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971. 102.) Ez válik még hangsúlyosabbá második kötetének (Sirálytánc, 1957) verseiben, amelyben a jelszavak és a realitások közötti ellentmondás, „a megalkuvás nélküli eszmeszolgálat számonkérésé”-nek hangjai erősödnek fel, olyannyira, hogy a kötetet a kiadóval visszavonatják a forgalomból és bezúzatják.

Hét esztendő telik el, amíg újabb verskötettel jelentkezik (Harmat a csillagon, 1964), s ez az idő tartalomban és formában olyan változást hoz költészetében, hogy kritikusai egy „második indulásról” beszélnek, a kötettel kapcsolatban. Erre az időszakra esik több gyermekverskötete, s ugyanakkor költői életművével közel azonos terjedelmű műfordítói munkásságának kezdete: 1964-ben a fiatalon tragikus körülmények között elhunyt Nicolae Labiș, 1965-ben a kolozsvári költőtárs A. E. Baconsky verseiből fordít egy-egy kötetre valót, s fűz hozzájuk – 2007-2008-as életműkiadásának függelékeként közölt – fontos műhelyvallomásokat.

Az 1960-as évek második felében aztán újabb verskötetekkel jelentkezik (Kikapcsolódás, 1966, Függőleges lovak, 1968, Fától fáig, 1970), amelyekben már háttérbe szorul – vagy inkább a versek mélyrétegébe vonul vissza – a „népi tematika”; egész lírája intellektualizálódik, anélkül, hogy veszítene súlyából a közösségi elkötelezettség, az örök érvényű erkölcsi normák melletti kiállás. Ebből a verstermésből válogatja a Kányádit románul elsőnek megszólaltató  H. Grămescu a Cai verticali  c., A. E. Baconsky előszavával 1969-ben megjelent kötetet.

Ebben az időben – nem függetlenül a román politikai életben bekövetkezett „nyitás”-tól – jut el először Nyugatra: 1967-ben Bécsbe, majd 1969-ben egy nyugat-európai körútra (Ausztria, Nyugat-Németország, Franciaország, Olaszország), 1971-ben a PEN-club meghívásának köszönhetően Svédországba és Norvégiába, 1973-ban pedig egy romániai magyar írócsoport tagjaként az Egyesült Államokba – amint egy alkalommal nyilatkozta – „soha nem az állam, mindig a meghívók költségén”.Költészetének itthoni népszerűségét jelzi, hogy a Fától fáig című kötete 15.000 példányban, az 1974-ben, az Albatros Kiadó „Legszebb versek” sorozatában megjelent kötete két kiadásban, 23.000 példányban látott napvilágot.

Újabb verskötetében, a Szürkületben (1978) már megtalálható két, azóta reprezentatívnak tekintett verse, a Halottak napja Bécsben és a Feket-piros. Ebben az időben született verseibe úgy épül bele a világjárásaiból származó élmény, hogy változatlanul hangsúlyos bennük a szülőföldhöz kötődés, a sorsvállalás és a megmaradás hitének kifejeződése. Ez a kötet különben az utolsó, amely 1989 előtt itthon megjelenhet.

A költő „virrasztó lelkiismeret”-tel egyre nyíltabban teszi szóvá közössége fenyegetettségének, a nemzetiség-ellenes gyűlöletkeltésnek a megnyilvánulásait. Egyes versei átmennek ugyan az egyre merevebb cenzúrán, el-elhangzanak  a rádióban, de kötet – itthon – nem lehet belőlük.

A nacionalista gyűlöletkeltéssel más módon is szembe száll: ezekben az években jelenik meg az erdélyi szász népköltészetet magyarul bemutató kétnyelvű kötete (Egy kis madárka ül vala. 1977), elkészíti az erdélyi jiddis népköltészetet tolmácsoló, szintén kétnyelvű kötetét (amely azonban  Romániában nem kap kiadási engedélyt, csak Budapesten jelenik meg 1989-ben), közben újabb Baconsky-kötete (1979), egy Arghezi-gyermekeverskötet (1985), egy Ioan Alexandru-kötet (1982) jelenik meg fordításában (mindhárom Budapesten, mintegy válaszul pedig itthon a második román nyelvű Kányádi-kötet: Monolog interior cu ușa deschisă. 1981. Paul Drumaru fordításában, Ioan Alexandru előszavával). 1987-ben meghívást kap a rotterdami költőtalálkozóra, de útlevélkérését visszautasítják. Ekkor, részben válaszul, de levelében szóvá téve egyes román írótársak faji gyűlöletre uszító megnyilvánulásait is, bejelenti kilépését a Romániai Írók Szövetségéből.

Külföldi utazásai során alkalma van betekinteni a nyugati civilizáció felszíne mögé is, s ezek a tapasztalatai újabb verseiben, kisebbségi sorsvállalásával párhuzamosan az egész emberiség sorsa, kultúrája, egyetemes értékei, jövője iránt érzett aggodalmának kimondására késztetik. A kilencvenes években született verseiben ez az aggodalom és már-már apokaliptikus szorongás válik.

Közben azonban két irányban is nyit a világ felé: számos utazást tesz, az ekkor már összeomlott Szovjetunióban élő nemzetiségekhez, rokonnépekhez, mintegy az ő példájukon is keresve a megmaradás (megmaradhatás) titkát. Másrészt szinte napi rendszerességgel vállal olvasói találkozókat, többek között gyermekolvasóival is, mert egyrészt azt vallja, hogy nincs külön „gyermek”-vers és „felnőtt”-vers, másrészt ebben a serdülő közösségben látja a jövőt, a kultúra, általában minden emberi érték megtartatásáért.  S közönsége hálás is a közeledésért: 1990 után – csak 80. születésnapjáig – 28 „felnőtt” és „gyermek”-verskötete jelenik meg. Közönségtalálkozóinak száma, s pláne az azokon résztvevőké megszámlálhatatlan.

Olvasói szeretete mellett  hivatalos elismerésben i részesül: az 1968-ban kapott Utunk-díjat követően a Romániai Irók Szövetsége díját 1971-ben és 1978-ban kapja meg, a Déry Tibor-díjat 1986-ban, a Kossuth díjat 1993-ban, a Herder-díjat 1995-ben,  a Magyar Öröség díjat 1998-ban, a Kölcsey Ferenc Millenniumi díjat 2001-ben, a Hazám-díjat 2005-ben, a Táncsics díjat 2008-ban. Ezen kívül 2004-bn elnyeri az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díját, ugyanabban az évben megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal, 2009-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét.

6perc