Tanulmányait szülővárosában kezdte meg, ahol Csíki Endre hívta fel a figyelmét Bartók és Kodály munkásságára. Ezt követően a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban tanult, 1931-ben érettségizett. 1936–1940 között a kolozsvári zenekonzervatórium diákja volt, 1941–1944 között pedig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult. Kodály Zoltán volt a legnagyobb hatással rá. Tanulmányait végül Kolozsváron fejezte be, 1948-ban szerzett oklevelet. Désen töltött évei alatt zongoristának készült, de betegsége miatt huzamosabb ideig nem zongorázhatott, ezért a zeneszerzést választotta hivatásának. Első szerzeményei zongoraszonáták és vonósnégyesek voltak, utóbb a népzenekutatás és a tanítás felé fordult.
Tanítói/tanári karrierjét a Dés melletti Alőr nevű településen kezdte, ahol román népdalokat is gyűjtött (1940–1941). Ezután a kolozsvári óvónőképzőben tanított éneket. Az 1950-es évektől kezdődően a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanárkodott, előbb adjunktusként, később docensként. Ebben az időszakban mutatta be az összhangzat- és formatan területén kifejlesztett újszerű elméletét, melyet a Márkos Albert-féle tantervvel egészített ki.
Célja a népzene kutatása, gyűjtése és rendszerezése volt, mert Kodály Zoltán tanítványaként úgy ítélte meg, hogy e téren sok még a tennivaló, ugyanakkor a modernizáció erősen veszélyezteti a népzene fennmaradását.
Budapesti évei alatt tanulta meg a kutatás módszertanát, amit aztán a gyűjtések során tökéletesített. A főiskolai vakációk idején – a budapesti Táj- és Népkutató Osztály támogatásával – a Kászon-patak mentén, Csíkmenaságon, majd egy év múlva Kápolnásfaluban gyűjtött jelentős népzenei anyagot.
Miután visszaérkezett Erdélybe, és megalakult a Román Akadémia alárendeltsége alatt a Folklórintézet – mai nevén Kolozsvári Folklór Archívum –, az intézet szolgálatába állt. Nyugdíjazásáig (1976) ennek az intézetnek a főkutatója volt, az erdélyi kisebbségek népzenéjének gyűjtésével foglalkozott. Előbb a Fekete-Körös, a Nagy-Szamos, a Felső-Maros mentén, majd Kalotaszegen és a Mezőségen is gyűjtött. Életének legjelentősebb kutatásait a moldvai, gyimesi és barcasági csángók körében végezte. A teljes gyűjtemény több mint 6000 dallamot tartalmaz. A kutatás munkálataiba bevonta a tanítványait is.
Zenetudományi tanulmányaiban a magyar népzenekutatás történetét ismertette, kiegészítette a Bartók által leírt dialektusokat, gyarapította a népzene régi és új stílusáról szóló ismereteinket; a jelen és a közeljövő kutatási folyamatait is vázolta.
Példaképei Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak, és ennek megfelelően ő maga is kiemelkedő személyiséggé, követendő példává lett tanítványai és munkatársai körében.
Tagja volt a Román Zeneszerzők Szövetségének, tiszteletbeli tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, tiszteletbeli elnöke a Romániai Magyar Zenetársaságnak. A legjelentősebb megbecsülést a Széchenyi-díj elnyerésével kapta meg.
Almási István a következőképpen értékelte munkásságát: „Hatalmas szaktudása és szenvedélyes ügyszeretete révén ő a leghivatottabb és legméltóbb folytatója annak a nagy fontosságú kutatómunkának, amelyet népzenetudományunk klasszikusai – Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Domokos Pál Péter, Járdányi Pál – bontakoztattak ki. (…) Páratlan szorgalommal és kitartással, sokszor egészségét veszélyeztetve és anyagi áldozatoktól sem riadva vissza nagyarányú gyűjtéseket végzett. (…) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási értékű kincs ez a grandiózus dallamgyűjtemény, (…) amelynek megteremtése Jagamas Jánost a kelet-európai népzenekutatás legkiválóbb képviselőinek sorába emeli.”
A Jagamas-hagyatékban található 3000 népzenei dallam hangfelvételét, amelyek között moldvai csángó népdalok és népballadák, romániai magyar népdalok egyaránt szerepelnek, 2015-ben adták ki. E dallamok korábban – több mint félezres példányszámban – nyomtatásban is megjelentek.
Síremléke a szamosújvári örmény katolikus temetőben található.
Moldvai csángó népdalok és népballadák. Faragó Józseffel, 1954.
Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. 1956.
Romániai magyar népdalok. Faragó Józseffel, 1974.
Magyaró énekes népzenéje. 1984.
A népzene mikrokozmoszában. 1984.
RoMIL
Almási István: Jagamas János emlékezete. Szabadság, 2007. október 24.
Benkő András: Jagamas János. Művelődés, 1998. 2. sz. 14–15. o.
„Hamar megtaláltuk a közös hangot.” Beszélgetés Pávai István népzenekutatóval. Gramofon, 2015.
Gergely Zoltán: Mezőségi karácsonyok, kántálóénekek és köszöntők. Korunk, 2015. 12. sz.
Fotó: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyar_tortenelem_es_kultura/nepzene/
4perc