A zene iránti érdeklődése már fiatalon megmutatkozott. Egy George Enescuról szóló írásában ekként emlékezett a szülővárosában töltött évekre: „Ifjúkorom Nagyváradjára emlékezve, elmondhatom, hogy ott zenekar nélkül is a város méreteit messze felülmúló zenei élet pezsgett. Sok családban szerették és művelték a kamarazenét, messze földön tanult kiváló vonósok és zongoristák éltek szülővárosomban. Az ő igényeik szintjén állott a város hangversenyélete, s ennek köszönhetem, hogy már tizenkét éves koromtól nagy művészek muzsikálását hallgathattam a váradi koncertpódiumról.”
A nagyváradi, ifjúkori évek után 1933-tól a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult tovább Stefániai Imre osztályában, aki nagy hatással volt a későbbi pedagógusi tevékenységére.
Ezt követően 1935-től a bécsi Zeneakadémia mesterkurzusán Paul Weingarten és Emil von Sauer diákja lett, 1937 és 1938 között, az Anschlussig utóbbi magántanítványa. Tanulmányait kiváló minősítéssel végezte el, ezt követően hazatért Erdélybe. A második világháború idején besorozták munkaszolgálatosnak, és az ukrán frontra küldték. A háborúban elvesztette a családját és a barátait.
Tanári pályája Kolozsváron indult 1945-ben a Zenekonzervatórium professzoraként, majd ezt követően 1967-től 1979-es nyugdíjazásáig a bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium tanára volt. Diákjai emlékezetében vérbeli pedagógusként maradt meg, aki szeretetteljesen és humorral, de szigorúan oktatott, nagy jelentőséget tulajdonítva a kottahűségnek, a technika kiépítésének s ugyanakkor a zenei kifejezés érzelmi-tartalmi elemeinek is. Növendékei közé tartozott Amirás Gábor, Molnár Judit, Gábor György, Paul Dan, Mokos Imre, Ávéd (Silló) Éva, Selmeczi György, Száva György, Elly (László) Kálmán, Radu Lupu.
Előadóművészként 1946-ban debütált a bukaresti Athenaeumban Beethoven V. zongoraversenyének szólistájaként George Enescu vezényletével. 1950-től a temesvári, 1955-től a kolozsvári Filharmónia szólistájaként tevékenykedett.
Országos hírű művészként Bukarest mellett külföldön (a szocialista országokon kívül Toulouse-ban, Bécsben és Ankarában) is számtalanszor fellépett.
Mindvégig ő volt önmaga legszigorúbb kritikusa. A zenekritika mindenekelőtt Beethoven-interpretációit méltatta, de Bach, Mozart, Schubert, Schumann, Brahms és Chopin zenéjét, valamint a román és magyar zeneszerzők műveit is szívesen játszotta. Romániában ő mutatta be (1955-ben) Bartók Béla III. zongoraversenyét. A Bukaresti Rádióban elkezdte a harminckét Beethoven-zongoraszonáta felvételét, amelyet önhibáján kívül nem sikerült befejeznie, noha számos városban lejátszotta a teljes sorozatot. Számos nemzetközi zongoraverseny zsűrijének volt tagja (Bukarest, Moszkva, Budapest, Varsó, München, Montevideo, Lipcse, Zwickau), és több mesterkurzust is vezetett (Weimar, Râmnicu Vâlcea).
„A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni” – írta élete utolsó évében.
Előadói tevékenységének kritikusai érzékenységét, pontos, meggyőző, érzelemdús stílusát, zenei ismereteinek gazdagságát emelték ki. Sokoldalúságát pedagógusként is bőven kamatoztatta.
Forrás
Zenetér: Halmos György – a „Tanár Úr” és a zongoraművész. Kolozsvári Rádió, 2016.
http://www.ghalmos.eu/ (*2018.07.01)
Fotó: www.ghalmos.eu
3perc