Felmenői anyai ágon vagyonos, tekintélyes nagyváradi polgári családból származtak. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, amely ekkorra már Romániához került, viszont megőrizte a korábbi korszakban is jellemző polgárosult és pezsgő magyar kulturális életét. Apjának tett engedményként a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott, magánórák adásából tartotta fenn magát. Ekkor találkozott a baloldali ideológiával és mozgalommal, Kantot és Marxot olvasva átiratkozott a filozófia karra, amelyet 1941-ben el is végzett.
Első írásait a Nagyváradi Napló, majd a Dienes László alapította Korunk publikálta, miközben kommunista diáklapot is szerkesztett. Zsidó származása okán 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd 1944-ben a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. 1945 áprilisában az amerikai hadsereg szabadította fel a tábort. Gáll Ernő visszatért Kolozsvárra, 1946-tól az Igazság című pártlap főszerkesztője lett. 1948-tól az Utunk című szépirodalmi hetilap felelős szerkesztője, valamint 1949-től egyidejűleg a Bolyai Tudományegyetem professzora a filozófia karon, 1952–1956 között rektorhelyettes. Az 1959-es egyesítést követően a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia karának professzora. Az 1957-ben főszerkesztője lett az újraindított Korunknak, s ezt a tisztet egészen 1984-es kényszernyugdíjazásáig megtartotta.
Írásai az Igazság, Korunk, Utunk, Steaua, Tribuna, Igaz Szó, A Hét, Előre, Contemporanul, Era socialistă, România literară, Scînteia c. lapokban jelentek meg. A Steaua és a Viitorul social szerkesztőbizottságának tagja, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes tagja, az RSzK Akadémiájának levelező tagja. 1975-ben megkapta a Romániai Írószövetség díját.
Tanárként számos – később sikeresnek bizonyult – generációt nevelt, emberként segítő kezet nyújtott a kommunista rendszer által üldözött polgári értelmiségieknek, szerkesztőként a nemzeti bezárkózás helyett a széles kitekintést részesítette előnyben. Kortársai nem tartották autoriter vagy hangsúlyosan vezetőelvű főszerkesztőnek. Volt kollégái szerint a lapcsinálást közösségi munkának tekintette, melynek sikerét jelentős mértékben a jó csapatszellem biztosította.
Szélesebb értelemben vett érdeklődési köre a szociológia és az etika, ezen belül elsősorban az értelmiségszociológia és a nemzeti-nemzetiségi kérdés szakembereként vált ismertté. Ebben az időszakban megjelent kötetei: A romániai polgári szociológia. Kritikai tanulmányok (1958), A humanizmus viszontagságai (1972), Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (1978).
Elméleti munkásságának, publicisztikájának egyik legfőbb erénye a problémaérzékenység, a szellemi mozgástér tágítására alkalmas témák és problémák viszonylag korai felismerése és kezdeményező felvetése. A hetvenes évek közepén végképp felismerte, hogy a szocializmusnak a nemzetiségi kérdést nem sikerült megoldania, és a hatalom megdöbbenésére kimondta: a nemzeti kisebbségek kérdését a nemzetállamok keretén belül rendezni nem lehet, arra összeurópai megoldást kell találni. Ez jut kifejezésre Az ezredforduló kihívása (1986), Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések (1987), A nacionalizmus színeváltozásai (1994) és A felelősség új határai (1999) című köteteiben megjelent tanulmányaiban.
Meglátásait e tekintetben hangsúlyosan befolyásolta a baloldalisága és ebből következően a szocializmusba vetett, örökké megújuló reménye, de a csalódásai is árnyalták azokat. életútjával 1995-ben megjelent Számvetés című könyvében nézett szembe (alcíme: Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében), halála után naplója és levelezésének egy bő válogatása is megjelent (2003-ban, illetve 2009-ben).
Románul sokat közölt a szakfolyóiratokban, kiadványokban, önálló kötetei: Intelectualitatea în viața socială (1965), Idealul prometeic (1970), Dimensiunile conviețuirii (Francisc Pap fordításában, Petru Pânzaru előszavával, 1978).
A Securitate mindvégig megfigyelés alatt tartotta, amiről legfeljebb sejtése, de tudomása nem volt. Társszerzője volt annak a Hívó szó című kolozsvári kiáltványnak, amelyet tizenöt magyar értelmiségi írt alá, a romániai forradalom idején, 1989. december 23-án, s amely egyik eszmei alapját képezi az erdélyi magyarság romániai politizálásának és jogköveteléseinek. Sokoldalú szerkesztői, politikai-filozófiai-szociológiai munkássága méltán emelik őt – főleg munkásságának újrafelfedezésével – az európai szintű erdélyi magyar gondolkodók közé.
A romániai polgári szociológia. Kritikai tanulmányok. Bukarest, 1958.
A humanizmus viszontagságai. Politikai, Bukarest, 1972.
Nemzetiség, erkölcs, értelmiség. Budapest, 1978.
Az ezredforduló kihívása. Kriterion, Bukarest, 1986.
Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések. Kossuth, Budapest, 1987.
A nacionalizmus színeváltozásai. Literátor, Nagyvárad, 1994.
Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Komp-Press Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995.
A felelősség új határai. Napvilág, Budapest, 1999.
Cseke Péter: „Hálát kell adnom a kisebbségi sorsnak” Gáll Ernő kisebbségi létértelmezéseiről, két tételben. Forrás, 2005. szept.
Salat Levente: Gáll Ernő levelezésének szellemi horizontja. Korunk, 2009. aug.
Tibori Szabó Zoltán: Gáll Ernő a 20. századi nemzetiségi politika szorításában. Múltunk, 2017. 4. sz.
Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére. Szerk. Földes György, Gálfalvi Zsolt. Napvilág, Budapest, 2005.
Levelek, 1949–2000. S. a. r. Gáll Éva, Dávid Gyula, vál. Horváth Andor, bev. Salat Levente. Napvilág–Komp-Press, Budapest–Kolozsvár, 2009.
Napló. 1-2. S. a. r. Gáll Éva, Dávid Gyula, bev. Gálfalvi Zsolt. Polis, Kolozsvár, 2003.
5perc