Nehéz gyermekkora volt, édesapja vasgyári kistisztviselőként tartotta el a héttagú családot. Az elsőszülött Józsefnek félbe kellett szakítania az addig is rokoni segítséggel végzett középiskolai tanulmányait, 1918-ban a vajdahunyadi vasgyár lakatosinasa lett. Három év múlva – egy rokona segítségével – Bukarestbe utazott, ahol 1927-ig a Szépművészeti Akadémia hallgatója volt. A főiskolán Dimitrie Paciurea, Ion Jalea és Oscar Han tanították, mellettük pedig Ciucurencu és Ladea barátsága ösztönözte a tehetséges művészt.
Az anyag iránti érdeklődése már gyerekkorában megmutatkozott, s ez a vasgyárban eltöltött évek alatt teljesedett ki igazán, itt került közelebbi kapcsolatba az anyaggal, és itt talált rá művészi képességeire. Legelőször a vas lehetőségeit ismerhette meg, megtanult bánni vele. Az egyetemen az agyag mintázását sajátította el, itt erre fektették a hangsúlyt, főként a rajzos, finom formálásra.
Az agyaggal való munka titkait Fekete Paciureától tanulta meg igazán.
Egyetem után a Regina Maria cukorgyárban helyezkedett el, ahol „cukorkaszobrászként” életnagyságú szobrokat mintázott cukorba, csokoládéba. Ezt követően homlokzatdíszeket készített gipszből. A Hivatalos Szalonban (Salonul Oficial) Diána című szobrával tízezer lejes díjat nyert, majd a következő fél évtized alatt újabb négy díjat ítéltek oda neki. Fekete ennek ellenére sem tudott megélni saját művészetéből. A könnyebb megélhetés reményében idősebb szobrászoknál vállalt alkalmi munkákat (pl. Oscar Hannál). A Bukarestben eltöltött 20 év alatt vált szobrásszá, innen emelkedett ki, és innen vezetett az útja új irányzatok felé. 1941-ben, a vasgárdista pogrom után elhagyta Bukarestet. Ezt követően Budapesten élt, majd 1945-től Nagyváradon, ahol az Iparművészeti Iskolában tanított.
A harmincas évektől a kő, a fa és egyéb anyagok iránt is megnövekedett érdeklődése. A kővel egy más stílusban szólalt meg, igazodott a felhasznált tömb formájához. Valahol itt született stílusának meghatározó jellemzője: az anyag központba állítása. Emellett a mű szabta igényekhez is alkalmazkodott, vagyis a monumentális figurák felületét modulálva vibrálóra képezte ki, és a kisebb méretű művein, mint például az Agár (1935), Don Quijote (1933) kőszobrokon a kecseset, a hajlékonyt és a simát hozta ki. Jól bánt a tömeggel, a kifejezésre fektette a hangsúlyt, nem az ábrázolásra. A fát a negyvenes évektől kezdte használni, viszont a fából készült nagy műveit csak a hatvanas és hetvenes években alkotta meg. Késői munkáiban majdnem teljesen elhagyta a kezdetben kedvelt bronzot, különös vonzalmat érzett a vas iránt (inasélményeinek múltjából is merítve).
A bronz, fa, kő, vas mellett márványban és terrakottában is dolgozott; a modern anyagokkal – cement és műanyag – nem kísérletezett.
A századelő avantgárd szellemisége erőteljesen hatott művészetére, ez stilizált, expresszív szobrain is meglátszik. Köztéri alkotásai mellett a kisplasztikáit is egyfajta monumentalitás jellemzi. Életművének monumentális alkotása a bukaresti Repülős hősök emlékműve (Monumentul eroilor aerului).
1952-ben megkapta a Román Állami Díjat, 1973-ban a Kulturális Érdemrendet.
Ugh Lomhi (1937, Román Nemzeti Múzeum)
Horea, Cloşca és Crişan obeliszkje (1937, Gyulafehérvár)
Cigánylány (1942, Magyar Nemzeti Galéria)
Dózsa György megkoronázása Temesváron (1943, Budapest)
Ady Endre, fejszobor (1943, Budapest)
Mark Twain, mellszobor (1951, Bukarest, Herăstrău park)
George Enescu, mellszobor (1962, Püspökfürdő)
Forró László: Egységes életmű. Utunk, 1983. 27. sz.
Gazda József: Fekete József. Csíkszereda, 2013.
Mircea Ţoca: Iosif Fekete. Bucureşti, 1977.
Fotó: Centrul Cultural Meta, In: http://www.sculpture.ro/fisa.php?id=268
3perc