A főnemesi család grófi ágából származott, így nevéhez a losonczi előnév is társult. Családja az erdélyi arisztokrácia leggazdagabbja volt, édesapja Bánffy György (1843–1929) országgyűlési képviselő, a főrendiház tagja. Birtokközpontjuk Bonchidán volt.
Ma elsősorban írói tevékenysége miatt tartjuk számon, de korának kiemelkedő politikusa volt, aki közben színházi rendezőként, grafikusként, díszlet- és kosztümtervezőként is jeleskedett.
Íróként indulásakor a Kisbán Miklós nevet használta, s csak Emlékeimből c. könyvének megjelenését követően (1932) jelentek meg írásai, könyvei Bánffy Miklós néven, 1945 után pedig – amíg publikálhatott – ismét a Kisbán Miklós nevet használta.
Sokoldalú tehetsége már gimnazista korában megmutatkozott.
Színdarabokat írt (az Egy végrendelet következményét be is mutatták 1894-ben a Budai Színkörben), a kiváló festőművész Székely Bertalan festőiskolájába járt. A fővárosban érettségizett, egyetemi tanulmányait, apja kívánsága szerint joghallgatóként a kolozsvári I. Ferenc József Tudományegyetemen kezdte el 1891-ben, majd két évvel később Budapesten folytatta, 1895-ben államtudományi doktorátust szerzett. Aktív tagja volt az egyetemi diákegyesületnek.
Fiatal korától, cselekvő tagja a politikai és társadalmi életnek, vagyonából gazdasági és kulturális kezdeményezéseket támogatott.
1895-től részt vett az erdélyi szövetkezeti mozgalom megszervezésében. 1899-ben a fiumei tengerészeti hatóság fogalmazója, 1900-ban Berlinben dolgozott, a földművelésügyi minisztérium külső munkatársaként. 1901–1918 között a magyar országgyűlés tagja, 1901-ben a Szabadelvű Pártnak a tekei kerületben megválasztott képviselője, három évvel később az Alkotmánypárthoz csatlakozott. 1906-1910 között Kolozs megye főispánja, 1910–18 között kolozsvári képviselő, pártonkívüli programmal.
Ezzel párhuzamosan 1912-től a világháború végéig a budapesti Nemzeti Színház és Magyar Operaház intendánsa. Kortársaival ellentétben érti és értékeli Bartók Béla munkásságát, támogatta a zeneszerző színpadi műveinek (A kékszakállú herceg vára, Fából faragott királyi) bemutatását. 1916-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Az első világháború idején diplomáciai feladatokat is ellátott, kormánymegbízottként a Központi Hatalmakkal szövetséges Isztambulban és Szófiában tárgyalt. 1916-ban – Ferenc József halála után – IV. Károly koronázási kormánybiztosa, s ebben a minőségében válogatja ki az ünnepségek dekorációinak megtervezésére a legjobb művészeket, köztük az akkor még fiatal építész Kós Károlyt is. Munkáját több oldalról is vádak érték, egyrészt a túlzott színpadiasság miatt, másrészt azért, mert – a háborút ellenzőként – a koronázási menetben hadirokkant katonákat is felvonultatott.
1918-ban gr. Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalapította a budapesti Székely Nemzeti Tanácsot. Nem hivatalos diplomáciai körúton, egyfelől Károlyi Mihály, másfelől Bethlen István megbízásával Nyugat-európai országokba utazik, hogy a győztes nagyhatalmak befolyásos politikusait – az elkövetkező békeszerződés feltételeit enyhítendő – megismertesse Magyarország valós helyzetével – de eredménytelenül. A proletárdiktatúra bukása Bécsben érte, majd visszatért Budapestre, ahol 1921 tavasza és 1922 decembere között a Bethlen-kormány külügyminisztere. Ebben a minőségében fontos nemzetközi tárgyalások résztvevője (miközben rajzolgatja az ott jelen lévő politikusok karikatúráit – ezek Fresques et frasques címmel önálló albumban meg is jelennek). Utóbb a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere. Továbbra sem adta azonban föl a művészetek iránti elkötelezettségét, ő maga is alkotott, az 1920-as években az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács elnöke.
Budapesten ismerte meg Váradi Arankát, a Nemzeti Színház színésznőjét, akit – a család ellenállása miatt – csak 1939-ben vehetett feleségül. Egy gyermekük született, Bánffy Katalin.
Feladva magyarországi karrierjét 1926-ban hazatelepült Erdélybe, bonchidai birtokára. A későbbiekben a magyar és a román politikum bizalmát is élvezve, többször közvetített a két országot érintő kérdésekben.
Fontos szerepet játszott a két világháború közötti erdélyi szellemi és irodalmi életében, Egyik kezdeményezője az 1926-os marosvécsi Helikon írótalálkozónak, elnöke az írók tulajdonába kerül Erdélyi Szépmíves Céh kiadónak, főszerkesztője az Erdélyi Helikon c. folyóiratnak. Több erdélyi író könyvét is illusztrálta.
A román királyi diktatúra idején a Nemzeti Újjászületés Frontja egyik nemzetiségi alosztályának, a Magyar Népközösségnek az elnöke. Észak-Erdély visszacsatolása után a magyar felsőház tagja. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnöknek és a háború-ellenes magyar ellenzék vezéralakjának, Bethlen Istvánnak a megbízásából Bukarestben tárgyal, a kormány képviselőivel a megromlott magyar-román viszony javításának módozatairól, Iuliu Maniuval, a román ellenzék vezéralakjával a háborúból való közös kilépés lehetőségéről – mindkét esetben eredménytelenül. Mindvégig háborúellenes: bukaresti tárgyalásainak kudarca után 1944 nyarán megpróbálja rávenni Horthy Miklós kormányzót egy egyoldalú kilépésre. Nem minden alap nélküli az a feltételezés, hogy a németek ennek következményeként, bosszúból gyújtják fel bonchidai kastélyát – Erdély legnagyobb barokk kastélykomplexumát.
Drámai műveiről (Naplegenda, 1906, Nagyúr, 1913), elbeszéléseiről (kötetben A haldokló oroszlán,1914) a kor jeles kritikusai (Schöpflin Aladár, Alexander Bernát, Ady Endre) írtak elismerően, Ady Endre például így: „Bűn volna Kisbánra azt mondani, hogy dilettáns, mert nem az, hanem a legszebb értelmű és úriságú amatőríró.”
Legnagyobb epikus vállalkozása az Erdélyi történet című regénytrilógia [I. Megszámláltattál… (1934); II. És híjjával találtattál (1937); III. Darabokra szaggattatol (1940)], amely – egy szerelmi történet szálaira fűzve – az erdélyi és magyarországi felső tízezer életének freskója az első világháborút megelőző évtizedekből, leleplezése az akkori politikai vezetőosztály – végső fokon Magyarország szétdarabolására vezető – bűnösen szűklátókörű politizálásának. Kritikáját első sorban saját osztálya vette rossz néven, ugyanakkor Móricz Zsigmond ezt írta róla: „…a magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott… Bánffy Miklós kaszt-társainak pontos és alapos arcképsorozatával, s az egész kadáverből áradó nehéz és reménytelen levegővel igazolja a társadalmi megújhodás szükségességét.”
Alexandru Vaida-Voevod pedig, aki az Erdélyi történetben megírt időkben a budapesti országgyűlésben képviselő volt (s nem kizárt, hogy a regény egyik román szereplőjének modellje), nagyszebeni kényszerlakhelye éveiben olvassa újra a könyvet, s visszaemlékezéseiben igen elismerő oldalakat szentel, különösen román vonatkozásainak.
Már 1945 februárjában visszatért Kolozsvárra, s mivel a bonchidai kastély lakhatatlanná vált, a Király utcai Tholdalagi-Korda palotában lakott. Bekapcsolódott a bontakozó irodalmi életbe: 1946–1947 között az akkor induló Utunk munkatársi körébe tartozott, könyve jelent meg (Bűvös éjszaka, 1946), Az ostoba Li című szatirikus vígjátékát bemutatta a kolozsvári magyar színház. De az „osztályharc” meghirdetésével, s néhány méltatlan sajtótámadás következtében visszavonul, s az asztalfiókban maradt írásai (Milolu című regénye, A béke angyala és Ímé az ember című színpadi művei, Huszonöt év címmel elkezdett politikai emlékirata) csak évtizedekkel halála után jelenhetnek meg. Elszegényedve, betegen – Petru Groza közbenjárására kapott útlevéllel – 1949 végén utazhat ki Magyarországra családjához, ahol azonban néhány hónap után meghal. Hamvait – kívánsága szerint – a Házsongárdi temetőben helyezték végső nyugalomra, 1976-ban.
Műveinek reneszánsza az 1990-es évek végén kezdődik: az Erdélyi történet angol, majd francia, német, olasz, spanyol, holland, kínai nyelvű fordításának megjelenésével párhuzamosan magyarul is, Brüsszeltől és Tangertől Bukarestig és Kisinyovig külföldön is nagy sikereket arat életpálya-kiállítása, s közben – egy nagy ívű terv keretében – elkezdődik a közben kulturális szerepet is elvállaló bonchidai kastély restaurálása.
Emlékére napjainkban művészeti díjat ad ki évente az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a kolozsvári Állami Magyar Színház is. A Trilógia román vonatkozásának legújabb eseménye különben, hogy románul, Marius Tabacu fordításában hamarosan szintén az olvasók kezébe kerül.
– politika: Levél a hitelszövetkezetek rendeltetéséről Erdély földbirtokosaihoz (1897); A külkereskedelmi politikai eszközei (1902).
– dráma: Naplegenda (1906); Nagyúr (1913); Az erősebb (1918); Maskara (1926); Martinovics (1931).
– elbeszélés: A haldokló oroszlán (1914); Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (1931); Farkasok (1942).
– regény: Reggeltől estig (1928).
– emlékirat: Emlékeimből (1932); Huszonöt év (1993).
RoMIL, ÚMIL
Bánffy Kata: Ének az életről.
transindex.adatbank
7perc