A magasugrás koronázatlan királynője – a múlt rendszer szokása szerint a bukaresti sportsajtóban Iolanda Balaş néven emlegették.
Munkás szülők gyermeke: édesapja lakatos, édesanyja háztartásbeli volt. Atlétikai pályafutását 1949-ben kezdte, a szomszédjukban lakó Luisa Ernst-Lupșa, az ország egyik legjobb vágtázója és öttusázója unszolására.
Első versenye után rohamos fejlődésnek indult, 1951-ben Temesváron már országos csúcsot állított fel. A felkészüléssel töltött évek során fejlesztette ki az ollózásos technika sajátos változatát, mely során a test nem fordul el, és a lábak szétnyílnak. Elmondása szerint Sőtér János magasugró (későbbi férje) fedezte fel a tehetségét. 1956-ban már az akkori világrekordot ostromolta, a melbourne-i olimpiai tornán éremesélyesként vett részt, ám csak az ötödik helyet szerezte meg, ami élete legnagyobb csalódása volt. A vártnál gyengébb eredményt több ok-okozati tényezővel magyarázzák. Férjét nem engedték ki vele a versenyre, attól tartva, hogy disszidálnak, illetve a nemzetközi tapasztalatok hiánya és az 1956-os magyar forradalom hatásai is közrejátszhattak. A sportmezőny legjobb helyeiért közben komoly verseny folyt, olyannyira, hogy a világcsúcs kevesebb mint egy év alatt cserélt gazdát, egészen 1958-ig, miután három éven keresztül már csak a saját rekordjait javította.
További felkészülését eközben a revans gondolata hajtotta, ami aztán a római olimpiai játékokon meg is történt: a második helyezett előtt tekintélyes 14 cm-rel végzett.
Mi sem mutatja jobban elszántságát, hogy amikor rájött, hogy férjét ismét itthon akarják tartani, berohant Gheorghe Gheorghiu-Dej irodájába, és elmondta, a férje nélkül nem fog kiutazni.
Következő, 1964-es olimpiáján ugyancsak nyert, ezúttal 10 cm-rel verte a második helyezett sportolót. Az Európa-bajnokságokon is hasonló sikerrel mérettette meg magát: 1958-ban Stockholmban, majd 1962-ben Belgrádban aratott győzelmet. Ekkora már megállíthatatlan, számos nyereményt halmozott fel, pályafutása végéig 140-szer állt a dobogó tetejére.
Amikor a disszidálásról és a kisebbségi létről kérdezték, így nyilatkozott:
„Sajnálom, hogy nem Magyarországnak nyertem olimpiákat. De az ember leginkább önmagát képviseli, és csak azután egy nemzetet. Nekem nem adatott meg, hogy a magyar színeket magamra öltsem, hogy az anyanyelvemen beszélőknek okozzak örömet.”
Száznegyvenhat versenyen nyert, tizenötször javítva meg a magasugrás női világrekordját (174 cm-ről 191 cm-ig jutott). Tízéves világrekordját csak a Fosbury stílus meghonosodásával sikerült megdönteni, pályafutása alatt tulajdonképpen minden díjat megnyert. Miután egy bedagadt Achilles-ín miatt abba kellett hagynia a versenysportot, a testnevelési főiskolán szerzett sporttanári diplomát. 1980-ig dolgozott mint edző, majd 1988 és 2005 között a Román Atlétikai Szövetség elnöke volt. Hosszan tartó betegség után, nyolcvanéves korában hunyt el, a román és magyar társadalom megbecsült tagjaként.
Ághassi Attila: „Sajnálom, hogy nem Magyarországnak nyertem olimpiákat”. Index, 2005.
Áros Károly: Az egyetemes magyar sport nagyjai – Balázs Jolán. Háromszék, 2010.
Csíki András – Kis János: Conti-Livello. Csíkszereda–Nagykanizsa, 2014.
Kincses Előd: Balázs Jolán és a román kommunista hatalom. Krónika, 2016.
Fotó: Kincses Előd: Balázs Jolán és a román kommunizmus. in. Krónika 2016
3perc