A magunk szűk körében forgolódunk, mint egy egér, amely saját nyakát nyiszálja el a pengén, mert fejét kapkodva nem tud választani sajt és túró között – ezzel a szemléletes hasonlattal illusztrálta András Zoltán, a Sarmalele Reci rockegyüttes énekese azt, hogy románok és magyarok néha mennyire nem látnak ki abból a burokból, amelyben élnek. A több nyelvet beszélő, szinkrontolmácsként is tevékenykedő énekes egy új, nálunk még némiképp ismeretlen világrendről is beszélt, amely által világpolgárrá válunk.
Bukarestben született vegyes, magyar-román családban, és továbbra is a főváros az otthona. Ez elsőre eléggé kibillenti a mérleget a román nyelv irányába. Ön hogy van ezzel?
Így igaz, Bukarestben születtem, román iskolába jártam, gyermekkoromban azonban sokat jártam Erdélybe – Kalotaszegen töltöttem a nyári és téli vakációt, húsvétot. Ez is hozzám tartozik, a lelkemben él.
A Kalotaszegen töltött gyermekéveiből mit hozott magával, amit máig is őriz? Van-e ilyen maradandó érték?
Még mindig nagyon ragaszkodom ahhoz a tájhoz. Szívesen tartózkodom ott, amikor ezt a tevékenységem megengedi. Sokat járunk oda a fiammal, amikor tehetjük, akár egy-két hétig is ott vagyunk a rokonoknál, barátoknál. Amit én ott szeretek, az a hagyomány, az egyszerű falusi élet, a természet és az állatvilág közelsége. Ezen kívül meg a népzenét, amelyet gyermekkorom óta nagyon becsülök. Tulajdonképpen én ott tanultam énekelni, ott ivódott belém maga a muzsika.
A román kultúrában való jártasság igen nagy szabadságot is jelent. Ezt mintha kiteljesítené az, hogy ön a Sarmalele Reci román és magyar környezetben is népszerű együttes énekese. Mit közvetít ez a zene a hallgatóságának?
Az együttesünk rockbanda, amelynek létrejötte óta ápoljuk azt az eszményt, hogy a rockzene által az embernek üzennie is kell, mondania kell valamit. És nem csak azt, hogy „szeretlek” vagy „miért hagytál el”, hanem bizonyos értelemben zászlóvivő. Minden fontosabb vagy nagyobb sikert arató együttes üzent valami fontosat a társadalomnak, bizonyos vágyait vagy szükségleteit fejezte ki.
Mi ezt továbbra is ebben a szellemiségben műveljük. De a dalszövegekért nem én felelek, van egy szövegírónk, aki egyben az együttes alapítója, Florin Dumitrescu, ő gondolta ki ezt az együttest, mint projektet, és továbbra is irányt mutat a szöveg, a mondanivaló tekintetében.
Gondolom, azért van beleszólása a dalokba, hiszen énekesként megjeleníti ezeket az üzeneteket…
Van, persze, formai beleszólásom, a prozódia szempontjából szoktam alakítani a dalokat. Hiszen azt, amit nem lehet pont úgy zenére átültetni, a dallam természetességével kifejezni, itt-ott szoktam csiszolgatni, javítgatni. Hivatásos fordító is, ez sokat alakít az ember gondolkodásán, ami a kommunikációt illeti úgy általában.
Hogyan fogalmazná meg a soknyelvűséggel kapcsolatos tapasztalatát? Mennyire érzelmi indíttatású az, hogy melyik nyelvet tanuljuk meg és melyiket nem?
Általános elvem az, hogy “ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy”. De ha mai fejjel visszagondolunk például a tizenkilencedik századra, amely az az időszak volt, amikor a nemzeti érzület kialakult Európában, akkor azt látjuk, mennyire fontos volt az egy bizonyos néphez, nemzethez való tartozás. Persze, a politikusok is sokat tettek azért, hogy ez így legyen, hogy ez az ideológia fontossá váljon. Ráadásul enélkül az elv nélkül az első világháborúra sem tudunk gondolni, hiszen ez volt az okozója, a nacionalizmus. Ahogy, persze, a második világháborúnak is. Most azonban ott tartunk, hogy világszerte láthatjuk: az emberek másképp viszonyulnak a nép vagy nemzet fogalmához, egyre önállóban, szabadabban gondolkodnak és éreznek e tekintetben. Mindenütt láthatjuk azt, hogy az emberek sokat utaznak, vagy átköltöznek egy másik országba, sőt külföldön ragadnak, nem mennék többé haza. Elhagyják a szülőföldjüket, családjukat. Egy másik, új nyelvben élni szinte egy új szabály is manapság. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon korszerű ma több nyelvet tudni, birtokolni, sok nyelvben jártasnak lenni.
Nálunk viszont létezik egy másik valóság is: a román és a magyar közösség történelem által befolyásolt egymásnak feszülése nem segíti elő azt, hogy egyik a másik kultúrája, nyelve iránt minden esetben érdeklődjön. Milyen érvekkel lehetne rábírni erre egyik, illetve a másik közösséget?
Itt most ismét az első világháborút kell emlegetnem, hiszen azt gondolom, hogy mi akkor szalasztottunk el egy jó esélyt. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején volt egy jó értelemben vett kozmopolita hangulat, a multikulturalitás és a többnyelvűség iránti érdeklődés, mindenki értette és többé-kevésbé ismerte, beszélte, természetes módon kedvelte is a másik nyelvét. Aztán valami elcsúszott, valamit elszúrtunk: az együttélés normalitását és a rokonszenvet a gyűlölet és a hamis, csalóka politika váltotta fel, nyomta el. Én úgy látom, hogy még ma is ennek a „visszhangjában” élünk. Az embereknek pedig tudatosan kell tenniük egy nagy lépést azért, hogy ellenálljanak annak a politikai manipulációnak, amelyet manapság láthatunk magunk körül, saját bőrünkön is érzünk. És én azt hiszem, hogy aki ezt a tudatos ugrást meg tudja tenni, az szívből és szeretettel tud közeledni a másik emberhez.
Én a világhálón is szoktam követni a magyar-román kulturális párbeszéd irányába tett lépéseket, amelyben magyarok írnak, beszélnek román személyiségekről, és fordítva. Szerintem az ellentételeket csupán valahogy így lehet áthidalni.
Egy vegyes családban született egyénnek alapvetően román, vagy hangsúlyosabban magyar lesz-e az önazonossága? Választania kell, vagy van egy harmadik identitás is?
Biztos, hogy van egy harmadik. Én legalábbis így érzem. Sok időt töltöttem Németországban, Franciaországban és abból a távlatból visszatekinthettem, és érezhettem, hogy emberileg is milyen értékeket kaptunk és vettünk át más kultúrákból. Ilyenkor inkább világpolgárrá válunk, mintsem ebben a szűk körben forgolódjunk, és mint az egér, azt nézzük, hogy sajtot együnk vagy inkább túrót, és addig kapkodjuk a fejünk jobbra meg balra, hogy – mint az egér is – elvágjuk a saját torkunk a pengén.
Ebből az ördögi körből ki kell lépnünk, szét kell néznünk, és látnunk kell azt, hogy tulajdonképpen milyen sokoldalú a magyar és a román kultúra, milyen kincseket kapott a világtól, a körülötte lévő népektől és nyelvekből – legyen az a szláv, a török vagy germán kultúrkör. Bennem például nem is él különösebb dilemma, hogy akkor én most ki is vagyok…
Legenda kering arról, hogy nagyon sok, akár tizenegy nyelvet is beszél. Mi ezeknek a nyelveknek a szerepe az életében, munkájában?
Ha mélyebben tekintek a lelkembe, azt is mondhatom, hogy ez karma kérdése. Mert minden ember esetében a sors hozza, hogy milyen kultúrába születik, milyen nyelveket beszél, mi iránt érdeklődik. Én ennek az érdeklődésnek a munkámban is hasznát veszem, mert gyakran dolgozom konferenciákon szinkrontolmácsként, ahol leggyakrabban angolból és franciából fordítok, de olyan is volt, hogy németből vagy magyarból kellett. Aztán meg volt olyan, hogy a magyar vendég angolul tartotta az előadását és váltanom kellett… Ami viszont kiveszendőben van, az a könyvolvasás. Én ilyen tekintetben azonban elememben érzem magam: szeretem a szépirodalmat, a történelmet, és ott is jól fog, ha az ember eredetiben el tudja olvasni az illető könyvet. Fordításkor mindig elveszlődik valami, ami hozzátartozik az eredeti szöveg hangulatához, amit nem lehet teljesen átültetni egy másik nyelvre.
Forrás: www,maszol.ro