Erdélyi szász család sarjaként született a bánsági Temesváron. Édesapja távírdatiszt volt, családnevüket ekkor még Koschnak írták. Neveltetése révén a 20. századi erdélyi magyar kultúra és közélet egyik legemblematikusabb figurájává vált, akit ma építészi, grafikusi és írói, illetve irodalomszervezői tevékenysége miatt ismerünk, emellett politikusként is maradandót alkotott.
Ő a transzilvanizmus ideológiájának egyik kiformálója.
Középiskolai tanulmányait Nagyszebenben kezdte. 1892-ben édesapját Kolozsvárra helyezték, ahol az ifjú Kós a Református Kollégium diákja lett, ugyanott érettségizett 1901-ben. Betegsége miatt csak egy évvel később kezdte meg felsőfokú tanulmányait Budapesten. Előbb gépészetet tanult, majd 1904 őszén átiratkozott a Műegyetem építészeti szakára. (Munkáit 1910 után Kós névvel szignálta.) Diákévei alatt bebarangolta Kalotaszeget és tanulmányúttal felérő túrákat tett Erdély különböző vidékeire – ezek nyomán alakította ki sajátos stílusát. Az elméleti alapvetést az Erdély népének építőművészetéről (1909) című tanulmányban foglalta össze.
1907-ben szerezte meg építészmérnöki oklevelét. Diáktársaival olaszországi tanulmányúton vett részt, hazatérése után Pogány Móric mellett, 1908-ban pedig Maróti Géza irodájában dolgozott.
1908–1914 között volt tervező-kivitelező tevékenységének virágkora, ekkor tervezte meg – egyedül vagy kollégáival, barátaival (Jánszky Béla, Györgyi Dénes, Zrumeczky Dezső, Thoroczkay Wigand Ede) – azokat az épületeket, amelyek időt állóan hirdetik tehetségét, iskolateremtő stílusjegyeit. Néhány ismertebb építmény: római katolikus templom (Zebegény, 1908); református parókia és imaház (Óbuda, 1908); Székesfővárosi Állatkert, pavilonok (1909–1910); Közüzemek és lakóházak (Marosvásárhely, 1909); Városmajor utcai iskolaegyüttes (Budapest, 1910); Székely Nemzeti Múzeum (Sepsiszentgyörgy, 1911); Wekerle munkás- és tisztviselőtelep épületei, Budapest (1912); „kakasos” református templom (Kolozsvár, 1912).
Stílusa már túlmutat a szecesszión, a modern építészet egyszerű, letisztult világába emeli be az erdélyi népi építészet formaelemeit. Messzemenő, iskolateremtő hatását mutatja az is, hogy a laikus szemlélő szívesen használja valamely épületre a „Kós Károly-stílusú” kifejezést.
1909-ben telket vásárolt Sztánán, a következő évben tavasztól őszig felépítette a nyaralónak szánt, de lakóházként használt Varjúvárat. 1910-ben feleségül vette a türei református lelkész lányát, Balázs Idát. Négy gyermekük született, mind értékes életutat futottak be: Balázs (1912–1967) agrármérnök, András (1914–2010) szobrász, Zsófia (1916–1990) színésznő, Károly (1919–1996) néprajzkutató. Sztána egyébként nem a „világ vége” volt, hanem a Kolozsvár–Budapest vasútvonal egyik állomása, ahol a gyorsvonat is megállt, az egyik nap írt cikke két nap múlva a pesti lapokban jelent meg. Innen küldte például nevezetes tudósítását az ASTRA 1911-ben Balázsfalván tartott közgyűléséről, kiemelve cikkében az erdélyi román közművelődési egyesület széles népi kötődését. Ez idő tájt Budapesten, a Werbőczi utcában építészeti irodát tartott fenn.
1914-től 1944-ig Sztánán élt a család: „ez a három évtized volt életem legszebb, legtermékenyebb, legeredményesebb és emberileg legboldogabb korszaka” – mondotta egy 1974-es interjúban.
Már akkor szenvedélyesen vonzotta a könyvcsinálás: sztánai házában kézinyomdát szerelt föl, ahol emberi erővel hajtott gépeken sokszorosította könyveit (Erdély követ. 31 linoleum metszet kísérő szövegeivel; 1920, Átila Királról Ének. Ballada, saját linoleum metszeteivel, 1923), továbbá grafikáit, és rövid életű hetilapját (Kalotaszeg, 1912. január–március).
A nyomdászat iránti érdeklődése több forrásból táplálkozott: részben az építészetben oly fontos rajztudás, a századforduló művészeti irányzatának, a szecessziónak a hatása, valamint a kézműves munkák iránti tisztelete vezették el a preraffaelita mozgalom nagyjainak eszméihez és módszereihez.
John Ruskin és William Morris kézműves hagyományok szerint készített bibliofil kiadványai szolgáltak számára példaként, s az ezzel kapcsolatos meglátásait Guild of Handicraft című írásában foglalta össze. Az angol cím magyarul kézműves céhet jelent, s ebből máris felsejlik, hogy a Kós Károly és barátai által 1924-ben alapított könyvkiadó miért kapta az Erdélyi Szépmíves Céh nevet (az ESzC emblémáját is Kós tervezte).
1915-ben behívták katonának, de a sepsiszentgyörgyi kórház építése miatt időlegesen felmentették. 1916 decemberében egyike volt annak a Bánffy Miklós-vezette művész-csoportnak, amelynek feladata volt megtervezni és kivitelezni az utolsó Habsburg-király, IV. Károly király koronázási ceremóniájának díszletterveit. E munkájáért kapta meg Ferenc József-rend Lovagkeresztjét.
1917-ben az Isztambulban működő Magyar Tudományos Intézet építészeti munkatársaként dolgozott, az iszlám építészetet tanulmányozva. Megfigyeléseit még 1918-ban megjelent Sztambul című könyvében összegezte. 1918 nyarán tért haza, Budapesten egyetemi katedra várta volna, de ő az összeomlás után hazatelepült: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten” – írta akkoriban. Az első világháború utáni legnehezebb években mindent megtett, hogy a talajt vesztett magyarságnak új irányt mutasson, a szellemi, politikai és kulturális élet fáradhatatlan szervezője volt.
1921 elején – Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen – az erdélyi magyarsághoz intézett felhívást, Kiáltó szó címmel, melynek egyik kulcsmondata: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk…”
1919 tavaszán megszervezte a Kalotaszegi Köztársaságot, amely egy fél év leforgása alatt Erdély harmadik liliputi „köztársasága” volt, de az eltűnt az események forgatagában, mielőtt konkrét formát öltött volna. 1921-ben az Erdélyi Néppárt alapító tagja és titkára lett; a párt 1922-ben Magyar Néppártra változtatta a nevét, majd egyesült a Nemzeti Párttal, így hozva létre az Országos Magyar Pártot, amely 1938-ig, a királyi diktatúra bevezetéséig működött. Politikai szervezkedései miatt különben az új államhatalommal, de az erdélyi régi politikai elittel is szembe került.
Az anyagilag ellehetetlenült erdélyi magyarság már nem láthatta el – építészeti – megrendelésekkel, így ebben az időszakban csak néhány tervrajz került ki a keze alól (évenként két-három felújítást, épületbővítést tervezett és felügyelt). Sokoldalú tehetségét másképp kamatoztatta. 1920-ban Szentimrei Jenő hívására a Keleti Újság és a Napkelet képzőművészeti munkatársa lett; ő gondoskodott a Lapkiadó Rt. csaknem valamennyi termékének grafikai kivitelezéséről. Maga is tollat fogott, 1921 karácsonyán megjelent A Gálok című kisregénye.
Az 1924-ben létrehozott Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja, majd amikor a kiadót átveszi a Helikon íróközösség, igazgatója, a Helikon-csoport tagja, az Erdélyi Helikon című folyóirat felelős szerkesztője (1928–1944); 1931-ben Szolnay Sándorral közösen megalapították az erdélyi magyar képzőművészek egyesületét, a Barabás Miklós Céhet.
Szakmai és irodalmi művei folyamatosan íródtak és jelentek meg. Varju-nemzetség című regényében (1925 – románul, Aurel Buteanu fordításában, M. Crișan előszavával, 1971.) az erdélyi fejedelemség-kori Kalotaszeg múltját eleveníti meg, Budai Nagy Antal című drámájában – amelyet Bánffy Miklós rendezésében a budapesti Vígszínházban mutatnak be (1937). az erdélyi huszita mozgalmaknak állít emléket, Az országépítő című regénye (1934) Szent István korába vezet vissza.
1940 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán a gazdasági építészet tanárává nevezték ki, nyugdíjba is onnan ment 1952-ben.
A második világháború után részt vállal az újjáépítésből. Alapító tagja és Kolozs megyei elnöke a Magyar Népi Szövetségnek; 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, a Világosság című napilap belső munkatársa. 1945-ben megválasztják a Romániai Magyar Képzőművészeti Szövetség elnökének is. Egyházpártfogói tevékenysége is említésre méltó, évtizedeken át 1936 és 1965 között a kolozsvári református egyházkerület főgondnoka, az egyházkerületi Műemlékbizottság tagja.
Munkásságának eredményeit több kiállításon is megcsodálhatta a nagyközönség. Számos kitüntetésben és elismerésben részesült (pl. Baumgarten-díj, 1938; Corvin-koszorú, 1940); 90. születésnapján romániai és magyarországi kormánykitüntetéseket kapott. Életművéből a Kalotaszegi krónika (1973) című kötet adott válogatást.
Élete végéig alkotott. Az 1950-es évektől, kiterjedt levelezésében élete emlékeit elevenítette fel, s helyesbítgette a két világháború közötti eseményekkel kapcsolatos téves vagy tudatosan torzító információkat, majd baráti beszélgetés formájában tekintette át a maga életét és korát („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal, 1978). Az első világháború végéig terjedő önéletrajza azonban csak halála után – a megrágalmazásának táptalajul szolgáló rendszer elmúlta után – jelenhetett meg (Életem, 1991). Kolozsváron hihetetlen tömeg – helyiek és a kalotaszegi falvak küldöttsége – kísérte utolsó útjára, a Házsongárdi temetőbe. Halála után R. Şorban művészettörténész följelentésben támadta meg; születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta, mire valóságos hadjárat indult emléke ellen: nevét és könyveit kitiltották a sajtóból, s a centenáriumi megemlékezést sem lehetett megtartani 1983-ban.
Reneszánsza 1990 után újrakezdődött, több művészi kivitelezésű kiadvány mutatta be építészetét is, egy ausztráliai építész, Antony Gall magyarul is megtanult, annyira megkedvelte Kós Károly építészi stílusát, s így eredetiben olvashatta, majd foglalhatta könyvbe az életművet (Kós Károly műhelye. – The Workshop of Károly Kós. Tanulmány és adattár. – Essays and Archives. Összeáll\totta Anthony Gall, 2002). Köszönettel tartozunk neki, ugyanis az impozáns kiállítású könyv mellett az újvilágban előadásokon és kiadványok révén is népszerűsítette Kós sokrétű tevékenységét.
RoMIL
„A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Kriterion, Bukarest, 1978.
Kós Károly emlékkönyv. Mentor, Marosvásárhely, 2003.
Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. Korunk, 1971. 10. sz. 1501–1512. p.
8perc