Anyai ágon besztercei szászok az ősei. Tanulmányait Csíkszeredában, a Római Katolikus Főgimnáziumban végezte. A másodiki világháború utolsó szakaszában tizenhét évesen behívták katonának és a frontra küldték, Magyarország nyugati részéig vonult vissza a alakulatával, de baj nélkül megúszta a háborút. A Bolyai Tudományegyetemen, román–német szakon végzett. Az egyetem elvégzése után rövid ideig Nagyszentmiklóson tanított.
1951–1957 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének belső munkatársa, a románból fordított kötetek szerkesztője, majd alapításától 1988-ig a Napsugár gyermeklap (és 1980-tól A Haza Sólymai című társlap) belső munkatársa volt. Elbeszéléseit, novelláit az Utunk és az Igaz Szó 1990 után a kolozsvári Helikon közölte, de a bukaresti magyar napilapban, az Előrében is közölt novellát, regényrészletet, publicisztikát.
1990–ben, Bajor Andor hívására részt vett a római katolikus egyház folyóirata, a kolozsvári Keresztény Szó alapításában, s annak 1991-ig szerkesztője volt.
1992-től 2003-ig A Hét c. bukaresti folyóiratban volt állandó rovata (Üzenet az úszó jégtábláról), amelyben közéleti-politikai témájú írásokat publikált. A kolozsvári és csíkszeredai hírlapokban (Szabadság, ill. Hargita Népe) is volt rovata (utóbbiban két sorozat: Levelek hazulról haza, 1995; ez a sorozata 1997-ben kötetben is megjelent; Levelek – haza, 2000. jan. – 2003. márc.) címmel.
Az ötvenes évek elejétől jelentek meg novellái; első köteteiben (Fehérfenyő, 1954; Gyöngyvirágos puszta, 1955) többnyire a székely falusi világ írójaként mutatkozott be, s a bensőséges átéléssel megörökített táj, a móriczzsigmondi novella hatását éreztető emberábrázolás voltak írásainak fő jellemzői. Önálló hangját az Önarckép (1964) és Krónika (1966) című kisregényeiben találta meg, amelyekben egy, székelyföldi szülőfalujából kinőtt festőművész művészi útkereséseit írta meg, a cselekménybe beleszőve a falu életének belső problémáit a kollektivizálással együtt járó átalakulással összefüggésben. Következő köteteiben már a múltat és abban az emberi magatartásokat kritikusan elemző írói hozzáállás válik mind inkább jellemzőjévé: Büdösgödör (1970) című kisregényében erre egy mofetta mindennapjait megelevenítve vállalkozik, a Megőrizlek (1973) kislánya tragikus halála nyújtja számára az önvizsgálatra az alkalmat. Áttörő sikert az Egy nap – egy élet (1976) hozott. E kötetben „minden áttétel és rejtőzködés nélkül vall egy író életéről, veszteségeiről, környezetéről, az irodalmi életről”. Későbbi regényeiben ugyanezzel az önkritikus- kritikus világszemlélettel találkozunk: Az ígéret földje (1984) főszereplőjében („antihősében”) egy, a 100. életévét mindenáron megélni akaró ember megalkuvásokkal teli életét követi végig, míg saját háborús élményeiből merítő Sündisznóállás (2002. – bővített-újraírt változatában Mária lábától a sündisznóállásig, 2005 címmel) önéletrajzi regénnyé formálva tiltakozik mindenféle háború és attól elválaszthatatlan embertelenség ellen.
Tucatnyi gyermek- és ifjúsági regénye, elbeszéléskötete jelent meg (Táborozók, 1959; Új barátok, 1960; Jóska meg a sóska, 1962; Elveszett egy kicsi leány, 1964; A felnőttek idegesek, 1974; Mosóteknőben a világ körül, 1976; Fülöpke beszámolói, 1984. – több közülük román és német fordításban is), de mindezek között a Csipike tette nevét a határokon túl is ismertté.
Csipike, a gonosz törpe a Napsugárban jelent meg 1964-ban, majd kötetben is – számtalanszor. Az alapmeséhez később újabb történetek csatlakoztak – Csipike és Kukucsi; Csipike, a boldog óriás; Csipike és Tipetupa; Csipike és a Gonosz Ostoba – a teljes sorozatot a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó adta ki 1998-ban és 2007-ben. A szerző bevallása szerint a sikerhez nagyban hozzájárultak Rusz Lívia rajzai is. Kántor Lajos méltatása szerint: „Az erdei kedves mesefigurák egyszerre szólnak a gyermekekhez és a felnőttekhez, a kezdetben jólelkű törpéből a hatalom megszállottjává váló Csipike példázata »felnőtt« mértékkel mérve is időt álló alkotás.”
A Csipike egyes darabjait D. R. Popescu fordította román nyelvre, ezen kívül orosz, litván és német nyelven is megjelentek.
1990 és 2006 között fiatalos energiával írt és alkotott (utána – egészsége megromlása miatt – már kevesebbet), népszerűségét az is befolyásolta, hogy az olvasók hiteles embernek és szerzőnek tartották, aki – úgymond – nem járatta le magát a diktatúra idején.
Fordítói tevékenysége is kiemelkedő fontosságú, a román irodalom alapműveit fordította magyarra, többek között Mihail Sadoveanu, Ion Agârbiceanu, George Topîrceanu műveit, valamint Dumitru Radu Popescu és Alecu Ivan Ghilia több munkáját is.
1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki.
A megálmodott ház. Novellák. 1996
Bimbi tábornok. (+ A felnőttek idegesek. + A Fekete-erdő.) 1998.
A tizenegyedik üveg. (+ Egy nap – egy élet. + Tíz üveg borvíz) 2000.
RoMIL
*** Békében, háborúban, bontakozó kommunizmusban. Fodor Sándor Emlékkonferencia. (Szerk. Dávid Gyula.) Erdélyi Híradó – Erdélyi Magyar Írók Ligája, Kolozsvár, 2017.
5perc