Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte, ezt követően két diplomát szerzett – a bukaresti egyetem energetikai, illetve matematika-fizika szakán (1956). A fővárosban kezdett dolgozni, tervező energetikusként.
1958-ban Kolozsvárra költözött, az ottani Tervező Intézet munkatársa lett, 1960-tól a Műegyetem Elektrotechnikai Karának tanára, 1976-tól dékán volt. Kezdetben elméleti fizikát tanított, majd – Simon Elek biztatására – érdeklődése a villamos hajtástechnika felé irányult. 1970-ben doktorált, utána – Humboldt-ösztöndíjasként – a nürnbergi egyetemen kutatott.
Gyakorlati megvalósításainak sorába tartozik a kolozsvári trolibuszvonalak egyenirányító központja, az Unirea és a Tehnofrig üzemek energiaellátó rendszere, a város közlekedésirányító berendezéseinek a terve. Legfőbb kutatási területe a villamos meghajtás, léptető-, valamint a szinkronmotorok vezérlési rendszere volt. Nagyon korán, már az 1960-as években hangsúlyozta az aszinkron motorok fontosságát, ráérezve arra, hogy ezeké lesz a jövő. Munkájának köszönhetően Kolozsváron létesült az ország első olyan kisüzeme, ahol léptetőmotorokat készítettek. Kutatócsoportjával elkészítette a ROBOPAS nevű, léptetőmotorokkal felszerelt robotot.
Országos sikert az 1974-ben kiadott, Mircea Criviivel közösen írt Motoare electrice pas cu pas című kézikönyv hozott számára. Munkásságára nemcsak az országhatárokon belül, hanem nemzetközi szinten is felfigyeltek. A Benjamin Kuo (Amerikai Egyesült Államok) által rendezett léptetőmotor témájú konferenciákra több ízben is küldött dolgozatokat, végül személyesen is eljutott 1978-ban.
A szakmájában iskolát teremtett, munkáját szakkönyvek, félszáz szabadalmazott találmány és száznegyven tudományos dolgozat jegyzi és hirdeti.
A kommunista rendszer korlátozásai ellenére számos külföldi konferencián és tanulmányúton vett részt (Aachen, Stuttgart, Oxford, London, Bécs, Cambridge, Colorado stb.).
Figyelmet szentelt diákjai szakmai felkészítésének, gyakran mutatott be nekik külföldi cikkeket. Tanárként úgy írták le, mint aki mindig nagyon felkészült volt, és előadás előtt órákkal elkezdett készülni, bezárkózva dolgozószobájába.
Még dékánként is – több éven át – minden csütörtök délután a diákokkal futballozott; egyszerre volt tanár, tudós és megszállott kivitelező.
Kortársai úgy írják le, mint aki mindig kapható volt a jókedvre és a viccre. Közvetlen személyiségének köszönhetően világszerte jó szakmai kapcsolatokat ápolt, melyeknek nemcsak ő, hanem egyeteme is hosszú évekig hasznát látta.
Román nyelvre több szakkönyvet fordított, például Kovács K. Pál a villamos gépek tranziens folyamatáról értekező munkáját, saját kiegészítéseivel. Számos díjjal jutalmazták munkásságát: elnyerte a nürnbergi Európa- és a brüsszeli Világkiállítás aranyérmét. Imecs Mária szavaival élve: „Intuitív ember volt, mindig ráérzett a dolgokra és a jó úton haladt.” Élete bizonyíték arra, hogy a szülőföldön az elmaradottságok ellenére is lehet újat és világszínvonalút alkotni.
Motoare pas cu pas. (M. Criviival) 1975.
Sisteme de comandă şi reglare incrementală a poziţiei. (társszerző Benjamin Kuo [AEÁ], M. Crivii, V. Trifa) 1980.
Mutatoare, aplicaţii. (társszerző Imecs Mária, G. Titz és I. Matlao) 1981.
Electronică de putere (társszerző Imecs Mária; = Teljesítmény-elektronika) 1983.
RoMIL
Köllő Katalin – Ferencz Zsolt (szerk.): Kelemen Árpád pályája. Kolozsvár, 2013.
Fotó: https://emd.utcluj.ro/colectiv.html
3perc