A 20. és 21. századi erdélyi magyar történetírás meghatározó, iskolateremtő alakja, Biharból származott. Középiskolai tanulmányait a micskei gyermekévek után, 1926–1934 között a hajdúböszörményi Bocskay István Református Főgimnáziumban, az ottani Kálvineum diákjaként végezte. Ezt követően, 1934–1939 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karán történelem–latin szakot végzett. Tanárai között volt Hajnal István, Domanovszky Sándor, Szekfű Gyula, Szentpétery Imre és Mályusz Elemér. Mesterének utóbbit választotta, az ő vezetésével készült el doktori disszertációja Bihar megye a török pusztítás előtt címmel, melyet 1940-ben védett meg, és amelyet a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben Kőrössy Flóra-díjjal jutalmazott.
1939–1940 között Mályusz professzor mellett gyakornok volt az egyetem Népiségtörténeti Intézetében, 1940–1941 között pedig a Magyar Országos Levéltárban. A második bécsi döntést követően, 1941-ben Kelemen Lajos és Szabó T. Attila szorgalmazására, az Erdélyi Múzeum-Egyesület hívására Kolozsvárra költözött. Itt másik mentorával, Kelemen Lajossal az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában dolgozott, majd annak utolsó vezetője volt 1950-es államosításáig, az erdélyi magyar történetkutatás korszerű műhelyévé fejlesztve azt. A nagyszabású levéltárrendezési munkálatok mellett, a háborús időkben, majd a front átvonulása után az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkatársaival együtt részt vett az erdélyi magyar magánlevéltárak mentési munkálataiban, ezzel megkétszerezve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának állományát. Ezért, és hogy a levéltárat biztonságba helyezhesse, 1944-ben visszamondta egyéves, a Bécsi Magyar Történeti Intézetben elnyert kutatói ösztöndíját. Ebben az időszakban megjelent publikációi közül a legismertebb A gyalui vártartomány urbáriumai (Kolozsvár, 1944). Ugyanekkor bekapcsolódott az egyetemen folyó magyar történészképzésbe, 1942–1944 között tanársegédként az I. Ferenc József Tudományegyetemen tanított. A háború végeztével az anyaországi oktatók jó része eltávozott, de Jakó Erdélyben maradt, 1944-től 1959-ig előbb a Kolozsvári Magyar Egyetem (1944–1945), majd a Bolyai Egyetem adjunktusaként és – az 1952–1954 közötti, politikai okokból történt eltávolításától eltekintve – professzoraként. A két egyetem egyesítése nyomán 1981-es nyugdíjazásáig a Babeş−Bolyai Tudományegyetem egyetemi tanáraként oktatott előbb magyar történelmet, majd középkori egyetemes történelmet, a történelem segédtudományait, latin és magyar paleográfiát. Negyvenéves egyetemi működése alatt és azt követően is magyar, román és német történészek nemzedékeit nevelte az erdélyi történetkutatás számára.
A Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének tudományos munkatársaként (1949–1981) részt vett több román forráskiadvány, köztük a Documente privind istoria României, a Documenta Romaniae Historica Erdélyre vonatkozó alsorozatának munkálataiban. Az előbbi bevezető kötetében a román nyelvű pecséttan alapjait is letette.
Mivel az általa kedvelt kutatási irányokat abban az időben fokozottan átpolitizálták, figyelme a segédtudományok, a művelődéstörténet, a könyv- és könyvtártörténet irányába fordult. Ennek eredményeként látott napvilágot Radu Manolescuval közösen írt kézikönyve, A latin írás története, amely először románul (Bukarest, 1971), majd magyarul (Budapest, 1987) jelent meg. E szakterületekre vonatkozó kutatási eredményeit tanulmánykötetekben, először Írás, könyv, értelmiség (Bukarest, 1976), majd Társadalom, egyház, művelődés (Budapest, 1997) címmel jelentette meg, de ugyanitt kell megemlítenünk forrásközléseit, például Rettegi György emlékiratainak, Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének kiadását.
Már a Kolozsvárra kerülése utáni években egy munkacsoport keretében megkezdődtek az Erdély teljes középkori oklevélanyagát feldolgozó nagy forrásközlés, a Diplomatarium Transsylvanicum kiadását előkészítő munkálatok. A munkaközösségéből végül egyedül maradva, negyven évig a kiadás minden reménye nélkül folytatta annak munkálatait, úgy, hogy harminc évig nem utazhatott külföldre, s a nyolcvanas évek diktatúrájának idején a munkájához nélkülözhetetlen budapesti levéltári anyagot valósággal átcsempészték számára. Így készült el első lépésként A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek két kötete (1289–1556), mely a romániai cenzúra többéves huzavonája miatt csak 1990-ben jelenhetett meg Budapesten. Ezt követően, 1997-ben látott napvilágot az Erdélyi Okmánytár első kötete, melyet eddig további három követett. A rendszerváltás után – már egyetemi katedra nélkül – hozzálátott a munkát folytató fiatal kutatók kineveléséhez, akik már a harmadik kötet előkészítésében is részt vettek, és az 1400 előtti időszakról általa összegyűjtött anyagot halála után sajtó alá rendezik, kiegészítik.
Jakó Zsigmond a tudomány művelésén kívül a tudományszervezésben is maradandót alkotott. A rendszerváltás után – noha ekkor már 74 éves volt – újult erővel fogott hozzá a tudományszervezéshez, 1990 és 1994 között elnökként ő irányította az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezését (az új épületek megszerzésétől, azok berendezésétől, a könyvtárak kialakításától kezdve a szervezeti keretek kiépítéséig, az Erdélyi Múzeum című tudományos folyóirat „felélesztéséig”). Életének utolsó esztendeiben kialakította az EME kutatóintézetét, számos nagyobb forráskiadványt indított útjára, amelynek munkálatait tanítványai ma is folytatják. A már említett Erdélyi Okmánytár mellett a kora újkori alapkutatások sorozatait, az általa újraindított és szerkesztett Erdélyi Történelmi Adatokban megjelenő műveket kell megemlítenünk: az erdélyi fejedelmek Királyi Könyveit, a gyulafehérvári és kolozsmonostori hiteleshelyek protocollumait, a vármegyei és városi jegyzőkönyveket. Tudományszervező munkája fő céljának a magyar történettudomány egységének helyreállítását tekintette.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett Erdély középkori és kora újkori történetének feltárásában, e korszakok társadalom-, település-, intézmény- és művelődéstörténetének kutatásában.
Kutatási eredményeit önálló kötetekben és számtalan tanulmányban tette közzé elsősorban magyarul, de románul, németül és franciául is.
Munkásságát számos tagsággal, díjjal és kitüntetéssel is elismerték, például a Román Szocialista Köztársaság Társadalomtudományi Akadémiájának rendes tagja (1970), 1988-tól a Magyar Tudományos Akadémia, 1996-tól pedig a Román Akadémia tiszteletbeli tagja volt. 1990-ben a Ráday Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem választotta díszdoktorává. 1990-től a Magyar Történészek Nemzetközi Társaságának társelnöke. Főbb elismerései: Kőrössy Flóra-díj (1942), Lotz-emlékérem (1991), Kemény Zsigmond-díj (1995), Széchenyi-díj (1996) és a Magyar Tudományos Akadémia Pro Scientia Hungarica érme (1996), Arany János-érem (2003), Magyar Örökség Díj (2005).
A Házsongárdi temetőben nyugszik.
Bihar megye a török pusztítás előtt. Budapest, 1940.
A gyalui vártartomány urbáriumai. Bevezetéssel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kolozsvár, 1944.
Sigilografia cu referire la Transilvania (până la sfârșitul secolului al XV-lea). In Documente privind istoria României. Introducere. II. București, 1956. 559–620. p.
Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Bukarest, 1970.
Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Bukarest, 1974.
Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bukarest, 1976.
Philobiblon transilvan. București, 1977.
A latin írás története (társszerző: Radu Manolescu). Budapest, 1987.
A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei. I–II. (1289–1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Budapest, 1990.
Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Budapest, 1997.
Erdélyi Okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. – Codex diplomaticus Transsylvaniae. Diplomata, epistolae et alia instrumenta litteraria res Transsylvanas illustrantia. I. 1023–1300; II. 1301–1339; III. 1340–1359; IV. 1360–1372. Közzéteszi Jakó Zsigmond, a III. kötettől Hegyi Géza és W. Kovács András közreműködésével. Budapest, 1997, 2004, 2008, 2014.
Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez. Budapest, 2016.
RoMIL
Szabó T. Attila: A hetvenedik évforduló küszöbén, 1986. In Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár, 1996. 5–13. o.
Kubinyi András: Jakó Zsigmond, a történettudós. Erdélyi Múzeum, 2006. 3–4. sz. 317–344. o.
„…pályám egy nagy kaland volt…” Lupescuné Makó Mária beszélgetése Jakó Zsigmonddal. Erdélyi Múzeum, 2006. 3–4. sz. 157–159. o.
Csukovits Enikő: Jakó Zsigmond (1916–2008). Századok, 2009. 2. sz. 503–505. o.
Kiss András: Jakó Zsigmond (1916–2008). Korunk, 2011. 5. sz. 90–100. o.
Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Budapest, 2016. (Ebben jelent meg műveinek és a rá vonatkozó irodalomnak 2016-ig terjedő teljes bibliográfiája.)
Jakó 100. Erdélyi Múzeum, 2017. 1. sz. 1–60. o.
Fotó: Jakó Zsigmond portrét Lupescu Radu készítette
8perc