Nevében a Gy. szülővárosára, Gyulafehérvárra utal. A feloldás egyedül az 1932-es, első csoportos kiállítása katalógusának tárgymutatójában jelenik meg.
Egy székelyföldi származású vasutas család hetedik gyermekeként született. Tehetsége korán megmutatkozott. Gimnáziumi évei alatt nagy hatással volt rá rajztanára, Reithofer Jenő, aki Székely Bertalan és Edvi Illés Aladár tanítványa volt. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta, 1927-ben szerzett gépészmérnök oklevelet.
Noha a humán tantárgyak mellett rendkívüli jó érzéke volt a matematikához is, s már egyetemi évei alatt tudatosult benne a pályaváltás igénye, mégis befejezte műegyetemi tanulmányait. Ez végül is hasznára vált: térlátása sokat fejlődött, kimért lett és lényeglátó. Igyekezett a lehető legjobban kihasználni az idejét és lehetőségeit: egy ideig Stein Jánosnál tanult, rendszeresen látogatta a múzeumok, képtárak kiállításait, s nagy szorgalommal rajzolt természet után is.
Valamely városi legenda szerint egy alkalommal a kolozsvári Szabók bástyájának háttal állva, tükörből nézve hozta létre kompozícióját, a fametszés tükörképbeli pozitív-negatív képrögzítésére tekintettel.
A járókelők sajnálkozva kérdezték, hogy nem volna-e egyszerűbb szembefordulva lerajzolni a tornyot. A válasza mindössze ennyi volt: mínusz szorozva mínusszal, az plusz. Egy kiegyensúlyozott, zárt kompozíciót így könnyebb megteremteni.
Az egyetem elvégzését követően nem kapott munkát, ezért hazaköltözött szüleihez, s csak később, 1931-ben alkalmazták tervezőként Kolozsváron az Energia Villamossági Gépgyárban. E három szabad évet, melyet csak a katonaság szakított meg, szüntelen rajzolással töltötte. A nyilvánosság előtt először 1932-ben jelent meg, egy Kós Károly által szervezett kiállításon hat szénrajzot és két pasztellt mutatott be. Ekkor Kós megkérdezte tőle: „Fiatalember, maga miért nem mászik fára? Úgy értettem, hogy miért nem veti rá magát a fametszésre?” Első nagy formátumú metszetét, a Fáramászót éppen ezért a kritikusok szimbólumértékűnek tartják, a téma ugyanakkor az erdélyi magyarság Trianon utáni kilátástalan helyzetére is utal.
A Gépgyár 1933-as megszüntetése miatt elvesztette az állását. A váltásról így ír: „[Végül nem én], hanem a mérnöki hivatás hagyott ott engem. Ez nagyon jó mozzanat volt az életemben. Mert magam talán nem mertem volna megtenni.” A gazdasági válság előidézte nélkülözés, nyomorúság inspirálta első sorozatát, a Szegények könyvét. Az 1935-ben megjelent Liber Miserorum a perifériára szorult, elesett emberek életét ábrázolja.
Első nagyobb sikereit könyvillusztrációi hozták meg, 1933-ban nyolc fametszetet készített Nyirő József Kopjafák című novelláskötetéhez, valamint nyolc tusrajzot Dsida Jenő Nagycsütörtök című verseskötetéhez. Utóbbiról kritikusai megállapították, hogy rajza „túlnőtt a versen”.
Hiányosságainak tudatában – 1936-tól kezdődően – Varga Nándor Lajos irányítása mellett tanult a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd készségét Itáliában, Dalmáciában, Bulgáriában és Görögországban tett tanulmányútjain kamatoztatta.
Az 1930-as évek második felében készült rajzai, metszetei egy derűsebb, felszabadultabb korszakot ábrázolnak. Utazásai során szerzett benyomásait előbb pasztellek, majd metszetek formájában örökítette meg. Ezekből született a Barangolókönyv avagy Liber Vagabundi. Az 1939-ben kiadott sorozat ötven fametszetet tartalmaz, melyek az ember és a természet bensőséges viszonyát ábrázolják. Ugyanebben az időszakban színgazdag, életkedvtől telített festői tájábrázolásokat is készített, 1941-ben jelent meg huszonnyolc tusrajzot tartalmazó Homokvilág című albuma, majd 1951–1965 között a Tizenkét hónap. 1939-ben Kolozsvárra költözött, hosszabb utazásai befejeztével (Kína, Mexikó, NSzK, Kolumbia) mindig ugyanide tért vissza. Részt vett az 1954-es Velencei Biennálén is.
Az életmű egyik legkiemelkedőbb pontja Dante Isteni színjátékához készített, húsz metszetből álló sorozata (1965).
„Már első olvasáskor megejtett ez az írás, hisz gyakran egyetlen sora is olyan távlatokat nyit meg, hogy illusztrátor legyen a talpán, aki fantáziáját követni tudja. Száz énekből egész világrendszert épít fel, s ezt a tömörséget egy fametsző esetleg mindenkinél jobban megcsodálja” − írja egyik visszaemlékezésében.
A pokol végzetét, a purgatórium drámáját, valamint a paradicsom fényeit ábrázoló kötet 1976-ban jelent meg. Az élete vége fele közeledő művész egyik utolsó témája a Bibliából merített apokalipszis, a Jelenések könyve huszonkét illusztrációja.
Legjellemzőbb alkotásai a fametszetek voltak, melyek a fehér és a fekete játékából eredően már-már színesként hatottak. Életében és halálát követően is számtalan kiállítása volt, több magas kitüntetés birtokosa, művei bejárták szinte az egész világot. Mindent művészi önkiteljesedésének vetett alá, életműve mintegy 15 000 szén- és tusrajzból, 1500 fametszetből, közel 200 olajképből és csaknem 1300 pasztellrajzból áll. Alkotásait a szanki Gy. Szabó Emlékházban és több erdélyi és külföldi múzeumban őrzik.
RoMIL
Murádin Jenő: Gy. Szabó Béla. Bukarest. 1980.
Bordás Beáta: Călătorie în arta lui Gy. Szabó Béla. Expoziție cu lucrări din colecția familiei Ferenczy și a Muzeului de Artă Cluj-Napoca/ Barangolások Gy. Szabó Béla művészetében. Gyűjteményes kiállitás a Ferenczy család és a Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonában lévő alkotásokból. Kolozsvár. 2017
Fotó:
4perc