A „lécfalvi és háromszéki” előnevet viselő családból származott, a Kis-Küküllő vármegyei Borzáson született, amely ma Dicsőszentmárton része. Középiskolát Nagyszebenben végzett; egyetemi tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és a párizsi Sorbonne-on folytatta. Doktori oklevelet is szerzett.
Szakterülete a jogtudomány és az államtudomány volt. Karrierje kezdetén szolgabíró volt Kis-Küküllő vármegyében, 1909-ben sikeres ügyvédi vizsgát tett, és Dicsőszentmártonban nyitott irodát.
Az első világháború idején az orosz fronton szolgált a 2. huszárezredben. Huszárkapitányi rangban tért haza, 1917. június – 1918. november között Kis-Küküllő vármegye főispánja lett. Erdély Romániához való csatolása ugyan derékba törte a karrierjét, de széleskörű tudásának köszönhetően a két világháború közötti erdélyi magyarság egyik legtehetségesebb vezéralakja lett, fő támasza a római katolikus egyháznak. 1918-ban a Kis-Küküllő vármegyei Nemzeti Tanács elnöke, 1921-ben az Erdélyi Magyar Szövetség, majd ennek feloszlatása után – 1922. januártól – a megalakuló Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, a közgazdasági szakosztály elnöke volt. Közgazdászként az Erdélyi Bank vezetőségi tagja, 1926–1937 között Csík megyei szenátor volt.
1921-től az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsának volt tagja, 1931-től világi elnöke. Hű képviselője volt az erdélyi római katolikus egyház oktatási és adminisztratív ügyeinek a román felsőházban. Ő fogalmazta meg azt a tervezetet, amely rendezte az Erdélyi Római Katolikus Státus jogviszonyát az új állammal (a Szentszék és II. Károly király 1932 májusában írta alá azt az egyezményt, amely a Státust új néven – Egyházmegyei Tanács – illesztette be a romániai közjogba).
Az 1938-as esztendő komoly válságot hozott Románia számára: februárban II. Károly betiltotta a politikai pártokat, új alkotmányt léptetett életbe, és parancsuralmi rendszert vezetett be az országban. Rendeleti úton egyetlen pártot hoztak létre Nemzeti Újjászületés Frontja néven; nemzetiségi szervezete, a Magyar Népközösség vezetőjének Bánffy Miklóst nevezték ki. A második bécsi döntés után a szervezet Észak-Erdélyben megszűnt, de a dél-erdélyi rész megmaradt, ezt Gyárfás Elemér vezette tovább, aki Márton Áron püspök mellett maradt, és együtt – a maguk szerény eszközeivel – próbáltak könnyíteni a kisebbségi magyarság helyzetén, ám a kialakult helyzetben nem sokat tehettek.
Több hírlap, közlöny munkatársa vagy szerkesztője volt, például 1909–1914 között a dicsőszentmártoni Vármegyei Híradó felelős szerkesztője; 1932–1940 között a nagyváradi Erdélyi Lapok alapítója és főmunkatársa (a katolikus napilap 1936-tól Magyar Lapok címmel jelent meg). Cikkeit, tanulmányait közölte a Magyar Kisebbség és a Keleti Újság.
Számos egyesület, tudományos testület tagja vagy vezetője volt (például Erdélyi Katolikus Akadémia, valamint a belőle alakult Pázmány Társaság vezetőségi tagja; a Szent István Akadémia külső tagja; az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja).
Sokoldalú tevékenysége révén védői és bírálói egyaránt akadtak.
A harmincas évek második felének felfokozott politikai hangulatában román és magyar oldalról is támadták: egyesek nacionalizmussal, irredentizmussal, más oldalról meg túlzott liberalizmussal vádolták.
Számos esetben viszont kiemelték szerénységét és alázatát, a népszolgálat iránti elkötelezettségét, demokratizmusát. Ő a román–magyar párbeszédnek már a világháború kitörése előtt is híve volt. Hívő emberként a katolicizmus megújulásának egyik legkiemelkedőbb képviselője a maga korában.
A húszas években megkapta a Román Koronarend tiszti keresztjét.
A második világháború idején több zsidó személyt mentett ki a kolozsvári gettóból, ezért a Világ Igaza kitüntetésre jelölték.
A háború végén megpróbált alkalmazkodni az új helyzethez, oroszul tanult, de szembe kellett néznie az ellene felhozott koholt vádakkal is. Betegségektől gyötörten hunyt el Bukarestben.
Halála után a családja szétszóródott, a felesége, valamint gyermekei: Ágnes és Tamás Brazíliában, István fia pedig Budapesten talált menedékre.
Publicisztikai tevékenysége is sokrétű volt.
Erdélyi problémák 1902–1923. Kolozsvár, 1923.
Bethlen Miklós kancellár 1642–1716. Dicsőszentmárton, 1924.
Egyenes úton 1901–1926. Cikkgyűjtemény. Dicsőszentmárton, 1924.
Románia hitelszervezete s az erdélyi magyar pénzintézetek. Lugos, 1924.
Supplex Libellus Valachorum. Dicsőszentmárton, 1929.
Gazdasági sérelmeink és kívánságaink. H. é. n.
RoMIL; Magyar Katolikus Lexikon.
Gyárfás Marianne írásbeli közlése a családra vonatkozóan.
Osvát Kálmán: Erdélyi lexikon. Oradea–Nagyvárad, 1928; Marosvásárhely, 2002.
Fotó: https://erdelyikronika.net/2018/02/huseggel-a-hazahoz-a-del-erdelyi-magyar-lakossag-1940-utani-helyzete-a-husegnyilatkozatok-tukreben/
4perc