Az Ábel-trilógia harmadik kötetében írta le a szállóigévé lett mondatot:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Székely kisbirtokos szülőktől született, a családneve eredetileg Tamás volt (apja Tamás Dénes, anyja Fancsali Márta). Mivel egy gyermekkori baleset nyomán megsérült a keze, alkalmatlanná vált a mezei munkára, így nem maradt más számára, mint a tanulás. A székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnáziumban végezte tanulmányait, ugyanott érettségizett – már katonai egyenruhában. 1917-ben önkéntesként az olasz fronton harcolt. 1919-ben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de az oktatás nyelve ott akkor már román volt, emiatt átment a Kereskedelmi Akadémiára, ahol 1922-ben végzett. Utána rövid ideig banktisztviselő. 1923–1926 között az Amerikai Egyesült Államokban élt és dolgozott, előbb alkalmi munkásként majd banktisztviselőként. Első novelláinak nagy részét is ott írta. Első önálló novelláskötete (Lélekindulás, 1925) megjelenésében – anyagát a tengerentúlról küldötte haza -, menyasszonyának van döntő szerepe.
Első prózai munkájával a Keleti Újság 1922-es novellapályázatán első díjat nyert, majd a Tizenegyek antológiájában (1923) megjelent novellái irányították reá a figyelmet. Balázs Ferenc és Jancsó Béla, a csoport teoretikusai az ő és Nyirő József novelláiban látták az akkor újdonság számba menő „székely irodalom” megtestesülését. A húszas évek végéig írott novelláit a népmegváltás szenvedélye és felelőssége jellemzi. Ezekben a novellákban kifejezésre jut a háború utáni nemzedék kiúttalansága, de szenvedélyes útkeresése is: nem egy hőse a faluba, a földhöz tér vissza, hogy onnan merítsen erőt az új életkezdéshez.
1926-ban tért haza Amerikából, ez után Kolozsváron élt és vállalt közéleti szerepet. Tagja volt a Benedek Elek körül tömörült székely írók csoportjának, s velük együtt Erdély számos városában vett részt irodalmi esteken. 1926-ban őt is meghívják a Helikon írói közösség marosvécsi alakuló találkozójára. Hozzászól az író feladatáról indított „vallani és vállalni” vitához, amelyben a történelmi múltba való menekülés helyett az erdélyi magyarság jelen problémáinak felvállalását jelöli meg az író feladatának. Ebben a szellemben írja cikkeit is az Ellenzék, a Brassói Lapok és az Erdélyi Helikon hasábjain.
Mint elismert erdélyi írót meghívják a magyarországi lillafüredi találkozóra, ahol a népi írókkal összhangban egy demokratikus kibontakozás mellett emel szót. Az akkor már szemmel láthatóan egy jobboldali diktatúra felé sodródó Romániában Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatával ő készíti elő a Vásárhelyi Találkozót. Ennek a Marosvásárhelyen, 1937. október 2–4-e között megrendezett találkozónak a munkálatai ő az elnöklete alatt folynak le, az ott elfogadott, széles társadalmi és világnézeti összefogást, az erdélyi magyarság nemzeti érdekeinek egységbe forrott szolgálatát meghirdető Vásárhelyi Hitvallásnak is ő az egyik megfogalmazója. A 30-as évek végén meghatározó szerepet játszik azokban a szerveződésekben, amelyek a Találkozó eszméit próbálták a királyi diktatúra körülményei között megvalósítani.
1929-ben megjelent, önéletrajzi fogantatású regénye, a Szűzmáriás királyfi után írott novelláiban (kötetben: Erdélyi csillagok, 1929; Hajnali madár, 1929; Helytelen világ, 1931) már letisztul eredetileg még szecessziós túlfűtöttségtől sem mentes, a népmesei abszurdot és stil-expresszionizmust elegyítő írásművészete. Ekkori novelláiban mélyebben és közvetlenebbül jutnak kifejezésre a kor társadalmi realitásai. E változást követően írja meg legismertebb művét, az Ábel-trilógiát (Ábel a rengetegben, 1932; Ábel az országban 1933; Ábel Amerikában, 1934), főhőséül választva „egy csodálatos apró Sancho Panzát” (Bálint György), aki kalandról kalandra haladva, igazságkereső szenvedélytől fűtve járja be az országot és a világot.
A sikerrel együtt jár a hivatalos elismerés is: 1930-ban és 1933-ban Baumgarten-díjat kap. Írói pályájának további állomásai Jégtörő Mátyás című regénye (1935) és egymást követő színpdi művei (Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos,1937; Vitéz lélek 1941; Csalóka szivárvány, 1942), amelyekben szintén a Jó és a Rossz küzdelme folyik, mindennapi székely falusi környezetben, vagy természeti és természetfölötti erők részvételével,
A második bécsi döntés után sem vállal közvetlen politikai szerepet, de nyomatékos közéleti állásfoglalásnak tanúsága Virrasztás címmel 1943-ban kötetbe gyűjtött publicisztikája, az 1943-as balatonszárszói konferencián elhangzott felszólalása. Ő fogalmazza meg a Helikon íróinak 1942-es állásfoglalását is a bécsi döntés utáni Erdély problémáiról. Részt vesz a háborúból való kiválást szorgalmazó Márciusi Front munkájában, 1944 nyarán pedig annak a memorandumnak a kidolgozásában, amelyet erdélyi magyar értelmiségiek egy csoportja Horthy Miklós kormányzóhoz intézett egy különbéke kezdeményezése érdekében. 1944 szeptemberében – zsidó származású második felesége védelme érdekében – Budapestre ment, a háború végeztével nem is tért vissza, mivel itthon politikai támadások kereszttüzébe került.
1945–1947 között a népi írók egy csoportja által létrehozott Nemzeti Parasztpárt táborában politizált: behívott képviselője volt az első demokratikus magyar parlamentnek. A kommunista hatalomátvétel után azonban nemcsak politikai pályafutása ért véget, hanem az irodalmi életből is kiszorították. A Sztálin halálát követő „olvadás” hozta el írói rehabilitálását: 1953-ban egyszerre két regénye is megjelenik, az önéletrajzi jellegű Bölcső és Bagoly és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején játszódó Hazai tükör. 1954-ben Kossuth díjat kap, tagja lesz a Hazafias Népfront Országos Tanácsának. Az ezt követő években válik lehetővé, hogy hazalátogasson szülőfalujába, hogy kapcsolatba kerüljön az itthoni irodalmi élettel. Még azt is tervezi, hogy végleg hazaköltözik.
1956 szeptemberében beválasztják a Magyar Írók Szövetségének elnökségébe. Az 56-os magyar forradalom alatt írott cikkeiben, előadásaiban felelősséggel áll ki a forradalom kínálta demokratikus kibontakozás mellett. A Kádár-féle hatalomátvétel után ő fogalmazta meg az Írószövetség 1956. december 28-i állásfoglalását (Gond és hitvallás), emiatt az állambiztonsági szervek többször kihallgatják. Az 1960-as évek elején szerepet vállal a konszolidáció érdekében: 1963-tól az Országos Béketanács elnökségi tagja.
Szülőfalujában helyezték örök nyugalomra méltóságteljes ünnepléssel és az államhatalmi szervek fokozott készültsége mellett. 1971-ben Szervátiusz Jenő és Tibor faragott emlékművet a tiszteletére, egy, a Hargitáról hozott trachit kőtömbből, amelyet a farkaslaki templom mellett – az országúttól pár lépésre – sírja közelében állítottak föl.
Halála után válik csak lehetővé műveinek romániai kiadása, az 1970-es évektől kezdve ezek román fordításban is rendre megjelennek: a Biblioteca Kriterion sorozatban 1979-ben egy kötetnyi novellája (Obșteasca înviere. Constantin Olariu fordításában, Francisc Păcurariu előszavával), majd a Czímeresek (Blazonarzii. 1980. Fordítói Adrian Hamzea és A. I. Brumaru, az előszó írója Mircea Zaciu) és végül az Ábel-trilógia első kötete (Abel în codru. Fordítója Constantin Olariu, 1987).
RoMIL; ÚMIL
Sipos Lajos: Tamási Áron élet- és pályarajza. Elektra Kiadóház, Budapest, 2006.
6perc