A 20. századi erdélyi magyar próza- és drámairodalom egyik legismertebb alkotója. A mezőségi Pusztakamaráson született, földműves családban, édesapja András, édesanyja Székely Berta. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1940-ben a Nagyenyedi Református Kollégium diákja lett. Akkori magyartanára, Vita Zsigmond ajánlotta a helyi magyar lap főszerkesztőjének első, közlésre érett írását (Egy őzike édesanyja) így közölte azt a Szövetkezés 1942. december 15-i számában.
Szülőfaluja lelkészének közbenjárására félkedvezményes diákként 1944 őszétől Kolozsváron, a Református Kollégiumban folytatta a tanulmányait. Ekkor karolta fel Balogh Edgár, s kínált neki riporteri állást a Világosság, a Magyar Népi Szövetség napilapja szerkesztőségében. Így került gimnazistaként kapcsolatba a politikával. 1945-től a lap munkatársa, majd aktivista a magyar szövetekezeti központnál, a Szövetségnél. Első prózai írását ekkor az Utunk közölte 1946 áprilisában. 1947-ben (még gimnazistaként) ifjúsági propagandakiadványok szerkesztésében is részt vett.
Tehetsége mellett, karrierjét az is nagyban segítette, hogy számos kispolgári vagy paraszti sorból érkező fiatal kortársa mellett ő is elkötelezett híve lett a kor ideológiájának, a kommunizmusnak. Elsősorban az 50-es években keletkezett – a szegény emberek mindennapjait, a régi és az új rend közötti konfliktusokat bemutató – köteteiben nyilvánul meg ez az ideológiai töltet, miközben írói eszközeit tekintve, a magyar népi írókat és Móricz Zsigmond műveit tekintette mintának.
1948 tavaszán – miközben az osztálytársai érettségire készültek – ő néhány hónapig az Ifjúmunkás című hetilap munkatársa, 1948 októberétől pedig a Falvak Népe (1952 júliusától új címmel: Falvak Dolgozó Népe) főszerkesztője. 1948 őszén beiratkozott a Magyar Művészeti Intézetbe, rendezői szakra, de nem látogatta az előadásokat, ezért kizárták a főiskoláról. 1949-ben feleségül vette Szabó Évát, két gyermekük született.
1951 júliusától a Falvak Népe szerkesztőségét Bukarestbe költöztették, Sütő ekkor felmondott, de csak 1954-ben engedték el a laptól. A felmondást utóbb azzal magyarázta, hogy a fővárosban közvetlenebbül érvényesülő cenzúrát próbálta ily módon elkerülni. Közben a Mezítlábas menyasszony című három felvonásos (Hajdu Zoltánnal közösen írt) színdarabja és Emberek indulnak című novelláskötete Állami Díjat kapott.
1954-ben sikerül hazakerülnie Erdélybe, s Marosvásárhelyen telepszik le, ahol a következő év márciusától az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese. Az 1956-ban megjelent Félrejáró Salamon című kisregényében, a Sztálin halálát követő „olvadás” éveiben már némi kritikát is megfogalmazott a fennálló társadalmi renddel szemben, ám ez nagyobb feltűnést csupán a műből készült játékfilm betiltásakor kapott.
1957 decemberében a pártvezetésnek a romániai magyar írókkal még a magyar forradalom előtt tartott gyűlés nyomán tett ígéreteknek megfelelően többek között megindult Marosvásárhelyen a Művészet c. folyóirat (1959 októberétől Új Élet címmel, változott profillal jelent meg), amelynek főszerkesztője lett. Ezt a tisztséget nyugdíjazásáig (1989. július 31.) töltötte be.
1969–1981 között a Marosvásárhelyi Írók Egyesületének titkára, 1972–1981 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke, 1990 után a vezetőtanács tagja. Ami politikai pályafutását illeti: 1947-ben lett a Román Munkáspárt tagja, majd a Magyar Autonóm Tartományi pártbizottság tagja, 1965–1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969–1984 között a párt Központi Bizottságának póttagja.
A hetvenes évek elejétől már jól látható eltávolodása az ifjúkorát meghatározó szellemi-ideológiai áramvonaltól, többször tette szóvá a párt politikájában megnyilvánuló a nacionalista módszereket. Az 1960-as évek végétől született műveiben, kezdve az írói pályáján fordulatot jelentő Anyám könnyű álmot ígér (1970) c. naplóregénnyel (románul Romulus Guga fordításában, Titus Popovici előszavával, 1972), majd folytatva a Rigó és apostol (1970), az Istenek és falovacskák (1973), Engedjétek hozzám a szavakat (1977) című kötetekkel (románul Hegedüs Ladislau fordításában, Fănuș Neagu előszavával, 1979) s e kötetekben olyan nagy ívű esszékkel, mint a Nagyenyedi fügevirág, vagy a Perzsák, többek között a veszélyeztetett anyanyelv védelméért emel szót, a közösségi értékek megtartásának fontosságát hangsúlyozza. Drámái (Egy lócsíszár virágvasárnapja, 1974; Csillag a máglyán, 1975; Káin és Ábel, 1977 – a három dráma egy kötetben románul, T. Z. Páskuy fordításában, Ion Ianoși előszavával, 1979, – A szúzai menyegző, 1981) a történelmi múltba vagy látszólag bibliai keretbe helyezett cselekményeikkel, egyértelmű üzeneteket közvetítettek a jelenre, a kisebbségi sorsra vonatkozólag.
A nyolcvanas évek derekán – egyre erősödő ellenzéki magatartása miatt – a bukaresti hatalom egyre inkább háttérbe szorítja. Újabb drámáinak bemutatására már csak magyarországi színházakban van lehetőség, ugyanott sorra jelennek meg kötetei is, miközben a Kriterionnál hosszas huzavona után sem kap zöld utat (Budapesten közben 1988-ban megjelent) esszékötete, A lőtt lábú madár nyomában. Ezalatt Magyarországon és Nyugaton egyre nagyobb nemzetközi figyelem irányul személyére és műveire, Tevékenységét 1979-ben Herder-díjjal jutalmazzák, Közben a román államvédelmi hatóságok fókuszába kerül: lakását megfigyelik, telefonját lehallgatják, többször megfenyegetik.
A rendszerváltoztatás után tevékeny tagja a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, elnöke majd tiszteletbeli elnöke a szövetség Maros megyei szervezetének. Az 1989-es forradalom marosvásárhelyi eseményeinek során beszédet is mondott a rendszerváltoztatás adventi hangulatában. Hatalmas sajtóvisszhangot kapott az 1990 márciusi marosvásárhelyi interetnikus konfliktus idején elszenvedett sebesülése, amikor a feloszlatott Securitate pribékjei és a feltüzelt Görgény-völgyi tömeg őt is bántalmazta, aminek következtében elvesztette a bal szemét.
A kilencvenes évek ünnepelt írója, számos díjat és kitüntetést kapott, Budapesten megkezdték életművének kiadását, Bertha Zoltán 1995-ben, Ablonczy László pedig 1997-ben írt róla 500 oldalas monográfiát (ez utóbbi bővített kiadás 2002-ben). A kor végzetes betegsége őt sem kímélte, Budapesten kezelték, ugyanott huny el. A marosvásárhelyi református temetőben helyezték végső nyugalomra. Temetésén a román írótársak nevében Mircea Dinescu búcsúzott tőle.
RoMIL, MEK.
sutoandras.adatbank.transindex.ro
S. A. életműve. Annotált bibliográfia. Összeáll. Kuszálik Péter. Budapest–Csíkszereda, 2009.
5perc