Báró Kemény János neve mellé – foglalkozásként – általában az írói hivatást szokták fűzni. Ez még kiegészíthető azzal, hogy mecénás, színházigazgató és a Helikon íróközösség megalapítója is volt.
Apja, Kemény István nagy adósságba keveredett, miután kezességet vállalt valakiért, aki azonban nem törlesztette tartozását. A válságos helyzetben ugyan kisegítették a rokonai, de azzal a kikötéssel, hogy Amerikában kezd új életet. A család ekkor kivándorolt az újvilágba, ahol az apa főleg kétkezi munkából tartotta el családját – olvashatjuk Kemény János Kakukkfiókák című önéletírásában. Miután apja fiatalon meghalt, anyja a gyerekekkel hazaköltözött Erdélybe – ő akkor alig egy éves volt. Gyermekkorát a Tordához közeli Alsójárában töltötte, majd a kolozsvári Református Kollégium diákja lett. Később az Unitárius Kollégiumban folytatta tanulmányait, ugyanott érettségizett 1921-ben.
1922-ben az Előre című ifjúsági folyóirat szerkesztője. A szerény kiadvány azonban – anyagi nehézségek miatt – kilenc szám után megszűnt. Munkatársai között volt Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Jancsó Béla is. 1923-ban a Tizenegyek antológiájában is szerepelt.
Bécsben erdőmérnöki tanulmányokba kezdett, ám azt hamarosan félbehagyta. 1923-ban – egyik gyermektelen rokonától – megörökölte a marosvécsi kastélyt és birtokot, ezért hazaköltözött. Hazatérve feleségül vette Augusta Patont, William Paton angol régész leányát.
Úgy gondolta, hogy vagyonát művelődési és kulturális célokra fogja felhasználni: az ő meghívására jött létre a vécsi várban 1926 júliusában az Erdélyi Helikon első találkozója, amelyet aztán évenként megismételve, új fejezet kezdődött az erdélyi magyar irodalom történetében.
1928-tól a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke, 1931-től a Thália Magyar Színház Rt. igazgatója. A második bécsi döntést követően, 1941 és 1944 között a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt.
A második világháborút követő új társadalmi rendszerben Kemény János is osztozott osztálya sorsában.
1945 júniusában Tompa Miklóssal együtt megbízást kapott egy új színház alapítására Marosvásárhelyen, s a Székely Színház nevet felvett intézmény 1946. március 10-én meg is tartotta első előadását. Tompa Miklós a főrendezője, Kemény János a színház dramaturgja lett, de 1952-ben az „osztályharc” jegyében (miután birtokait, a marosvécsi kastéllyal együtt elvették) eltávolították állásából és két évig mészégető munkásként kellett eltartania családját. Némiképp 1954-ben rehabilitálták: négy éven át a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa volt, majd 1958-tól 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet / Új Élet folyóirat színházi és művészeti rovatvezetője.
„Kemény János nagy tiszteletnek örvendett színházi és irodalmi berkekben, kolozsvári igazgatósága idején a színészek és a színházi dolgozók egyaránt szívükbe zárták a halk szavú, finom modorú, mélyen humánus, nagy műveltségű vezetőt, akinek a báróság és a történelmi név nem kis vonzerőt kölcsönzött. Az ő neve jelentett sokak számára garanciát arra nézve, hogy a marosvásárhelyi színházalapítás minden látszat ellenére mégsem kaland, hanem átgondolt, ígéretes művészi vállalkozásnak indul” – írja Kovács Levente A marosvásárhelyi Székely Színház története című munkájában.
A Tizenegyek antológiájában 1923-ban olvasható novellái után több regénye és novelláskötete jelent meg (Kákóc Kis Mihály, 1929, Kutyakomédia, 1934, Ítéletidő. Történetek és rajzok a havas életéből, 1938, Kokó és Szokrátész. Déltengeri történetek, 1940). Írói tevékenységét Pomogáts Béla így jellemezte: „Kemény János regényei és elbeszélései, később önéletrajzi munkái mindig bensőséges személyességgel rajzolták meg az erdélyi életet, az erdélyi embert és az erdélyi tájat. Otthonos volt ebben az életben, ezek között az emberek között, és ezt az otthonosságát az elhallgattatás, a félreszorítás, az üldöztetés sem volt képes tönkretenni.”
A második világháborút követően újabb művei jelentek meg: 1957-ben A havas dicsérete című novelláskötete, majd több regénye is: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963), Víziboszorkány (1965). A Vásárhelytől Lazacországig (1972) című kötetben angliai és skóciai élményeit ismertette.
Élete utolsó éveiben kezdett neki önéletrajzi emlékeit összegezni, de csak a gyermek- és ifjúkorát bemutató Kakukkfiókák készült el. „Alsójárában ébredtem öntudatra. Alsójárához kötnek kisgyermekkorom legszebb emlékei. Ezért vallom – az amerikai Pittsburgh helyett – ezt a mezővárosnak is beillő helységet szülőfalumnak, Erdélyt szülőhazámnak.” – vallotta Kemény János.
A marosvécsi vár kertjében, a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal közelében temették el.
Kákóc Kis Mihály. Kolozsvár, 1929.
Kutyakomédia. Kolozsvár, 1934.
Ítéletidő. Történetek és rajzok a havas életéből. Kolozsvár, 1938.
Halász, vadász, madarász. Vadásztörténetek. Bukarest, 1969.
Apolló megtérése. Összegyűjtött novellák. Bukarest, 1972.
A Kemény család honlapja. www.kemenyinfo.hu/?xid=9dd3a7c3
Pomogáts Béla: Kemény János öröksége. Várad, 3. évf. 3. szám.
Kovács Levente: A marosvásárhelyi Székely Színház története. Mentor, Marosvásárhely, 2001.
Kemény János: Kakukkfiókák. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2014.
4perc