Családi neve Klärmann Bernát. Édesapja férfiszabó volt Gyulafehérváron. A középiskolát szülővárosában végezte, jegyei azonban arra utalnak, hogy a szigorú oktatási rendszert nemigen tűrte. Tehetsége nem a magyar órákon mutatkozott meg, hanem az önképzőköri felolvasások alatt. Egy diákcsíny miatt nem engedték érettségire állni, csak később vizsgázott le a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban. A nagyváradi jogakadémián folytatta tanulmányait. Édesapja azonban csődbe ment, elmegyógyintézetbe került, s ezért nem tudta tovább támogatni fia tanulmányait, aki csak a háború után, Kolozsváron szerezhette meg az ügyvédi képesítést. Ügyvédi praxisát sem élvezte igazán soha, ez újfent csak személyisége lírai jellegét igazolja.
Az első világháborúban megsebesült, gyógyulása után visszaküldték a frontra, 1919-ben került haza.
Első novellái a Gyulafehérvári Hírlapban jelentek meg (1908–1909) eredeti családi nevén, szélesebb figyelemmel a Napkeletben közölt Dinnyebefőtt c. novelláját illette az irodalmi közvélemény.
A 30-as évek Kolozsvárja volt igazi otthona, ez biztosította számára az akkori polgári lét előnyeit és azt a helyet, ahol aztán családot is alapított. Ez az időszak számára a bizonytalan fiatal évek és a háború szörnyűségei utáni nyugodt és sikeres. Bár ügyvédi munkáját tovább folytatta, azt sokkal inkább az egzisztenciális biztonság érdekében tette, mely lehetőséget adott írói tervei megvalósítására. Bár a Helikon írói közösség megalakulásánál még nem volt jelen, később ő is csatlakozott a csoporthoz – 1942-ig a marosvécsi találkozókon is részt vett – s rendszeresen publikált a kolozsvári lapokban. Egymást követő regényei (Pjotruska, 1927, Új élet kapujában, 1932, Napos oldal, 1936, Utazás a Szürke Folyón, 1940) lírai hangvételűek, iróniával fűszerezve, szövegei könnyedek és sziporkázóan humorosak, a mögött azonban mindig meghúzódik az őszinte alanyiság. Sokszor saját életéből meríti a témát. Stílusa nem merül ki a nyelvi humorban. Sokoldalúsága okán a kortárs kritika nem találta meg azt a kaptafát, amelyre ráillettek volna groteszk, fantáziadús művei, így szokatlan – úgymond: beskatulyázhatatlan – írónak tartották, azt azonban elismerték, hogy írásainak egyesítő eleme a kedélyes rezignáltság.
A 40-es évekre már majdnem mindene megvolt, amit fontosnak tarthatott. Rendszeresen játszották darabjait a kolozsvári színházban, novelláit az Erdélyi Helikon és Budapesten a Napkelet közölte. A Napos oldal című regénye meghozta számára a sikert, mind Erdélyben, mind Magyarországon. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott regényeit a hetvenes években a Kriterion Kiadó jelentette meg újra, s reneszánsza – az újabb kiadások, fordítások tanúsítják– az 1990-es éveket követően is folytatódik. Románul a Biblioteca Kriterion soroatban megjelent művei: Piotrușca (George Sbârcea fordításában, Fănuș Neagu előszavával, 1973), Cu capul în soare (Petre Bokor fordításában, 1974), Cu capul in liniște (Peetre Bokor fordításában, 1976).
A második bécsi döntés utáni években a zsidótörvények következtében ügyvédi irodáját be kellett zárnia, majd írásait is kitiltották a lapokból. Kolozsvár fasizálódását látva elhatározta, hogy elköltöznek. Terve azonban meghiúsult, felesége idegösszeroppanást kapott, a kórházban nem hagyhatta egyedül. Míg feleségét kezelték, őt a kolozsvári gettóba, majd Auschwitzba szállították. Ő biztonságban hitte fiát és feleségét, azonban a családja mindhárom tagja elhunyt azokban a hónapokban, erről azonban ő már sohasem szerzett tudomást.
Nyár elején a haláltáborban Salamon László költő találkozott vele: „Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rám szegezte és így szólt: – Készülök megírni az Árnyékos oldalt. – Soha többé nem láttam viszont.”
Kéziratban maradt regénye, A megnyugvás ösvényein 1946-ban jelent meg, kiadatlan fiatalkori novellái, Balázs Imre József gondozásában
Tót H. Zsolt: Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és művei.
Nicolae Balotă: Karácsony Benő. Ford. Vallasek Júlia. Holmi, 2002. 8. sz., 1046–1051.
Nyáry Krisztián: Karácsony Benő. eloerdely.ro/szemelyisegek/karacsony-beno
4perc