Valóban a nagy-román egyesülés bölcsője Arad? Centenáriumi interjú Király Andrással

7 Napja

cikkek

Az aradi román közéletet napok, sőt hetek óta a román nemzeti ünnepre való készülődés hatja át. Szimpóziumok, történelmi előadások, koszorúzások és emlékjelállítások előzték meg a december elsejei főrendezvényt. A nagy felhajtás oka, hogy a helyi román politikum és az értelmiségiek jelentős csoportja „Erdély és Ó-Románia egyesülése bölcsőjének”, a modern román állam „előszobájának” nevezi Aradot.

Tény, hogy 1918. novemberében Aradon folytak a tárgyalások a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, Jászi Oszkár és a Román Nemzeti Tanács vezetői között, de az is ismert, hogy az akkori hangadó románok nem akartak hallani sem az egyesülésről, hanem önrendelkezést, sőt teljes függetlenséget követeltek az erdélyi vármegyékben.

Király András nyugalmazott történelemtanár, az RMDSZ volt oktatási államtitkára, az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnöke szerint azonban színjáték volt ez a románok részéről, mert már korábban eldöntötték, hogy az első világháború után, az Antant győzelme esetén kielégítik a Román Királyság területi követeléseit Nyugat irányába. A korabeli magyar politika felelősségéről, az aradi tárgyalásokról, a román közigazgatás bevezetéséről, a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekről és a magyar közösség jövőjéről Pataky Lehel Zsolt kérdezte Király Andrást.

A román állam megalakulásának századik évfordulóját emlegetik a hivatalosságok és a média, de tulajdonképpen a gyulafehérvári nyilatkozat, az Erdély és a Román Királyság egyesülését egyoldalúan kimondó román nemzetgyűlés centenáriuma van idén. A román állam jogi értelemben csak azt követően alakult meg, nemde?

Ez így van, mert egy dolog az elképzelés, más dolog a vágyálom, és ha egyik sem jön össze, nem állíthatjuk be valóságként. Rég le kellett volna szögezni a román közbeszédben, hogy 1918. december elsején a gyulafehérvári nagygyűlésen, vagy ahogy nevezik: nemzetgyűlésen, tulajdonképpen egy egyesülési óhajt határoztak el. Ennek megfelelően adták ki a nyilatkozataikat, és ennek megfelelően fogadta el az 1223 választott képviselő, majd a népgyűlés, amelyen állítólag százezren vettek részt, hogy a királyi Románián kívül eső területek kifejezik egyesülési óhajukat. Ez az a népgyűlés, amelyen felolvastak egy nyilatkozatot, amelynek a harmadik pontját azóta is idézzük, pontosabban felemlegetjük, hogy nem valósultak meg a benne foglalt ígéretek: teljes önrendelkezést ígértek a nemzetiségeknek, vallási szabadságot, anyanyelv használatát az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és természetesen a felekezeti életben. Tehát ez egy nemzetgyűlés határozata volt, amit sajnos a bukaresti parlament 1923-ban semmibe vett, mert a ’23-as alkotmány, amely szentesíti végül is az egyesülést – addig egy provizorátus működött ezeken a területeken –, Romániát mint egységes nemzetállamot határozza meg. Az egyesülés politikai fővárosának nevezik a románok Aradot, ami szerintem nézőpont kérdése. Az igaz, hogy a magyarországi és erdélyi román közösség szellemi vezérei közül Aradon élt és dolgozott Ștefan Cicio-Pop avagy Pap-Cicio István, illetve Goldis László avagy Vasile Goldiș, de hát ők 1918-ban elhatárolódtak egy Romániával való egyesüléstől. Amikor a Jászi-féle megbeszélések zajlottak Aradon, és Maniu Aradra jött Bécsből, kijelentette, hogy nem beszélnek sem az egyesülésről Romániával, sem a magyar kormány által felajánlott svájci kanton-modellről, mert mint mondták: „nekünk az kell, hogy itt, a magyarországi és erdélyi területeken a románok határozzanak a saját sorsukról”, s hogy független nemzetként döntsenek a jövőjükről.

Autonómiát kértek?

Egy kicsit többet, mint autonómiát. Egy újságíró megkérdezte Pap-Cicio Istvánt, hogy „képviselő úr, mit szól ezekhez a feltételezésekhez?”, mármint az egyesüléshez, és Pap-Cicio határozottan válaszolt: „én már nem vagyok a magyar parlament képviselője, és remélem, hogy nem is leszek, mert én a feladatomat és a szerepemet egy olyan magyarországi és erdélyi közöségben képzelem el, amely független módon határoz a sorsáról”. Sok bizonytalanságot sugallnak ezek a megnyilatkozások, de úgy is értelmezhetjük, hogy nagyon ravasz megfogalmazások, mert később kiderült, hogy a magyarországi és erdélyi románok képviselői pontosan tudták, hogy 1916 nyarán a Román Királyság és az Antant milyen egyezségeket kötött. Nekik folyamatos kapcsolatuk volt a bukaresti politikai vezetéssel, tehát úgy érzem, hogy eljátszottak egy színjátékot azzal, hogy ők csak önrendelkezést kérnek és nem akarnak egyesülést. Véleményem szerint 1916-ban ez már eldöntött kérdés volt. Persze, ehhez sok minden kellett, elsősorban az, hogy a központi hatalmak elveszítsék a háborút, másodsorban pedig – erről is beszélni kellene egyszer őszintén – a történelmi Magyarország politikai hibái, a kiegyezéstől a kisebbségekhez való viszonyulásig. Mert ne felejtsük el, hogy a történelmi Magyarország alkotmánya is az országot nemzetállamként fogalmazta meg, és maximális hajlandóságot mutatott az egyéni jogok biztosítására, de a közösségi jogokról hallani sem akartak. A nagyváradi Aurel Lazăr mondta, hogy nem kell siránkoznia a magyar kormánynak és a politikai vezetésnek, mert a céljuk mindig a homogén nemzetállam volt, és a háború befejezésével Magyarország akkora lesz, mint a háború előtti Románia, viszont a lakóinak a kilencven százaléka biztos magyar lesz. Elég cinikus megfogalmazás egy olyan politikus részéről, aki haszonélvezője volt az egyéni jogoknak parlamenti képviselőként, és semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem volt része. Persze, román szemszögből másként látszik, mert ők a nemzeti elnyomást, a fejlődés meggátolását domborítják ki. Igazából az első világháború nyomta rá a bélyegét arra, hogy mi lesz 1920 után. A Román Királyság és a politikusai, elsősorban a Brătianu vezette liberális párt megérezte azt, hogy itt a lehetőség az ország határainak a kiterjesztésére nyugati irányba. Azt is tudták, hogy nincs veszítenivalójuk, mert az ő országuk kisebb, vagy sokkal kisebb úgysem lesz egy vereség esetén, viszont, ha nyernek az Antant-hatalmak, akkor megszerezhetik a kiszemelt területeket. Tizenkilencre lapot húztak, és bejött!

Térjünk egy kicsit vissza Arad szerepéhez az események formálásában, hiszen itt zajlottak a tárgyalások 1918 novemberében a Jászi Oszkár vezette magyar kormányküldöttség és a Román Nemzeti Tanács vezetői között. Ma a románok az „egyesülés bölcsőjének”, a modern román állam „előszobájának” nevezik Aradot. Nem túlzás ez?

Másképpen ítélem meg én mint itt élő magyar, másképpen ítéli meg egy bukaresti román, és megint másként egy aradi román, aki szerintem úgy érzi, ezzel egy kicsit fényezheti azt, ami a valóságban a feje fölött hozott döntések alapján történt meg. Való igaz, hogy itt volt a találkozó, aminek az az előzménye, hogy 1918. november 9-én a Román Nemzeti Tanács képviselői a magyar országgyűlésben kijelentették: jogot formálnak huszonhat vármegye irányítására, és napokon belül választ várnak. A Károlyi-kormány a nemzetiségi minisztert, Jászit küldte tárgyalni, akivel egy népes és jól képzett csapat érkezett Aradra. A tárgyalások azért tartottak két napig, 13-án és 14-én, mert Iuliu Maniu, a Román Nemzeti Tanács elnöke az első napon nem volt Aradon. Végig kulturált hangvételű megbeszélés volt, ami Jászi két-két és félórás expozéjával kezdődött, amiben elmondta, hogy az őszirózsás forradalom utáni Magyarország nem a régi Magyarország, szakított a németbarátsággal, másképpen tekint az itt élő nemzetiségekre, és felajánlott Svájci mintára egy kantonszerű közigazgatást, amelyben teljes önrendelkezést kapnak a kisebbségeknek a vezetői ott, ahol a számarányuk eléri a húsz vagy harminc százalékot. A román fél erre azt mondta, hogy megfontolják az ajánlatot, de különben is várják meg Maniut. Ő másnap szintén tartott egy kétórás beszédet, és világossá tette, hogy semmilyen megegyezésről nem lehet szó, mert a döntés már rég megszületett, és teljes önrendelkezést kérnek a huszonhat vármegyében. Erre délután a magyar kormány küldöttsége azt ajánlotta, hogy minden olyan megyében, amelyben román többség van, teljes egészében a Román Nemzeti Párt vezetheti nemcsak a vármegyét, hanem a legkisebb közigazgatási egységet is. A románok ezt se fogadták el, erre megköszönték egymásnak a kulturált hangú beszélgetést, s az egyik fél elment kelet, a másik meg nyugat felé. Rá egy pár napra Aradon tartotta soros ülését a Román Nemzeti Tanács, és elhatározták, hogy összehívják december elsejére Gyulafehérvárra a nagy nemzetgyűlést. Az Antant nyomására, követelésére a magyar államnak kellett biztosítania MÁV-kocsikkal a küldöttetknek az odajutást. Azért esett Gyulafehérvárra a választás, mert közben folytak a tárgyalások a demarkációs vonalak kialakításáról, és addig jutott el az Antant, illetve a román királyi hadsereg, tehát ellenőrzésük alatt lévő terület volt.

A gyulafehérvári gyűlés után elkezdődött fokozatosan a román közigazgatás bevezetése az erdélyi területeken. Ezzel tették le a mai román állam alapjait?

Volt egy olyan megállapítás a korabeli aradi magyar sajtóban, hogy Nagy-Románia határait Antant-segítséggel a román hadsereg tapossa ki. A fegyverletételi tárgyalásokon meghatároztak egy demarkációs vonalat Aradtól százötven kilométerre, keletre, viszont ezt az Antant folyamatosan módosítta, tolta nyugatabbra. A román hadsereg, amelyik belépett az első világháborúnak abba a szakaszába, amikor már megszűntek a harcok, az Osztrák–Magyar Monarchia már letette a fegyvert, tehát nem volt magyar ellenállás, nem volt magyar hadsereg, a franciák engedélyével mind nyugatabbra haladt előre. Odafigyeltek vagy sem, de a fegyverszüneti egyezményben szerepelt, hogy az Antant és szövetségesei garantálják a rendet. A franciák a rendet úgy biztosították, hogy a román hadsereget bíztá meg, és az jött kilométerről kilométerre. Az első döbbenet akkor volt, amikor 1918 karácsonyán elfoglalták Kolozsvárt a románok. A Károlyi-kormány azt mondta, hogy ez a fegyverszüneti megállapodás… Aradra 1919 májusában jött be a román hadsereg. A demarkációs vonalat egy februári Antant-döntéssel tolták ki a Nagybánya–Szatmárnémeti–Arad–Temesvár vasútvonalig, és létrehoztak egy negyven-ötven kilométeres semleges övezetet Aradtól nyugat felé, Mezőhegyesig. Ekkor született meg az a politikai döntés, hogy a magyar közigazgatás csak a semleges övezetben működhet. Mert addig jött ugyan a román hadsereg, de a közigazgatás magyar volt Aradon. 1919 július végén, augusztus elején a francia hadvezetés meghatározó alakja, d’Espèrey tábornok pontot tett a történet végére, és kimondták, hogy „elmentek az ördögbe, nyugatra, a semleges zónába, ott magyarkodhattok”. Attól keletre viszont román közigazgatást vezettek be.

Milyen eszközök és lehetőségek vannak számunkra, magyarok számára, hogy érvényt szerezzünk az 1918-ban Gyulafehérváron megígért közösségi jogoknak?

A román politikum ugyanabba a hibába esik, mint a magyar politikum százhúsz évvel korábban. Sajnos mindig a múltbéli sérelmeket idézzük fel, ahelyett, hogy tudomásul vennénk, hogy közben kialakult egy teljesen más szemléletű világ. A román politikusoknak is fel kéne nőni ahhoz, hogy itt kialakult egy kvázi Nagy-Románia – azért kvázi, mert Besszarábia, és még néhány „alkatrésze” hiányzik a „Daciának”. Szinte álmaik netovábbja teljesült, tehát érjék be ennyivel, mert a románság – ha úgy tetszik: – jogfosztottsága megszűnt, ezért ne próbáljanak másokat jogfosztottsággal jobb alattvalókká kényszeríteni, mert nem leszünk jobb állampolgárok, ha azt érezzük, hogy korlátoznak minket a közösségi jogainkban. Ha azt akarják, hogy én, és velem együtt a még közel másfél millió magyar itt jól érezze magát, akkor adják meg az ígért jogokat, és ne akadályozzanak minket a közösség megerősítésében. Nekünk pedig tudomásul kell vennünk, hogy ez van, de ettől még jó magyarok lehetünk, és próbáljunk megtenni ezért mindent. Ebben kell a sajtó, az érdekvédelem, az egyház és az oktatás segítsége, hogy az legyen az üzenet a közösség felé, hogy bár nem élünk a saját hazánkban, de azért a szülőföld ugyanolyan fontos nekünk, mintha a saját hazánkban lennénk. Vannak ehhez kapaszkodók is, mert például a magyar államnak a jelenlegi politikája a határon kívül élőkkel szemben minden jogosítványt megad ahhoz, hogy teljes magyar életet élhessek, de nekünk ezt itt kell megélnünk, ha azt akarjuk, hogy ötven vagy száz év múlva hasonló beszélgetést folytathassunk. Sajnos a szórványosodás általános, és ha elvesznek a végvárak, meggyengül a központi vár is. Már régen egy új lapot kellett volna nyitni ebben a kérdésben… Igen, időnként fel kell emlegetni, hogy „ti sem tartottátok be az ígéreteket”, és egy ilyen alkalom ez a 2018-as év, de közben nekünk meg kellene legyenek azok a pontos programjaink, amelyekkel a közösséget itt próbáljuk meg erősíteni.

 

 

Forrás: www.maszol.ro

Fotó: Vasile Goldiș (Goldis László) szobra az aradi városközpontban | A szerző felvétele

10 perc