Szilágyi N. Sándor: Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron?

14 Napja

cikkek

Nem tudok most hirtelen utánajárni (ha valaki esetleg pontosan tudja, majd megmondja), hogy az elmúlt száz esztendőben ki és mikor kezdett először a „gyulafehérvári ígéretekről” beszélni mint olyanokról, amiknek a teljesítésére 1918. december elseje óta hiába várunk (de persze mi akkor se hagyhatjuk magunkat, amíg azokat nem teljesítik maradéktalanul, mert ha egyszer valamit nekünk hivatalosan megígérnek, akkor azt tessék be is tartani). Mindenesetre legalábbis 1989 decemberétől ez már amolyan „szent mantránk” lett nekünk, hogy „a románok” nem tartották be az ígéreteiket, és döbbenet, hogy ennyi idő alatt senkinek sem esett le, hogy ott nem is ígértek nekünk semmit az égvilágon, sőt akarva se tehették volna, hiszen azok a románok ott Gyulafehérváron nem is voltak olyan helyzetben, hogy bármit is ígérhessenek nekünk.

Hanem ezzel valami ennél sokkal nagyobb baj történt, aminek aztán mi is ihattuk a levét rendesen, és arról meg nemigen beszél senki. Azok az erdélyi románok, akik azt a határozatot megfogalmazták, igen derék, a szó legjobb értelmében véve európai műveltségű úriemberek voltak, akik a nemzetiségi kérdést a legapróbb részleteiig alaposan ismerték, a mindennapi megélésétől az összes jogi vonatkozásaiig minden a kisujjukban volt, és nemcsak mert addig abban éltek, hanem mert közülük többen is már jó sok éve országgyűlési képviselőként gyakorolták Budapesten az iszapbirkózás művészetét az akkori magyar politikusokkal a nemzetiségek, köztük a románok jogainak és érdekeinek védelmében. Emellett pedig teljesen lojális állampolgárai voltak az akkori Magyarországnak, és eszük ágában se lett volna Romániához csatlakozni, ha a magyar politikusok nem hozzák őket olyan helyzetbe, hogy kénytelenek legyenek belátni: miután már mindent kipróbáltak, amit csak el lehetett képzelni, más út nem maradt számukra, hogy ettől valahogy megszabaduljanak, csak ez.

Tavaly betűről betűre végigolvastam az Apponyi-törvény teljes parlamenti vitáját 1907-ből, ami „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól” szólt, és már nem is nagyon leplezve az akkori magyarországi nemzetiségek elmagyarosításának gyorsítása végett (is) született. Ez a vita kötelező olvasmány kellene legyen minden parlamenti RMDSZ-képviselőnek, mert ott meg lehet látni, hogy Ştefan Cicio-Pop, Vasile Goldiş, Theodor Mihali, Aurel Novacu, Gheorghe Popovici, Alexandru Vaida-Voevod, Aurel Vlad és más (nemcsak román) nemzetiségi képviselők milyen hihetetlenül profi módon tudtak érvelni és helyzetet elemezni 1907-ben, és mennyire fel voltak ezek készülve minden téren, amilyen professzionalizmust (és tegyem hozzá: eleganciát) ma már parlamentben el se lehet képzelni. És ugyanakkor sajnos azt is látni lehet, ahogy a magyar képviselők oda se igen figyelnek rájuk, hacsak azért nem, hogy időnként fölényesen gúnyos és nemegyszer láthatóan rosszindulatú beszólásokkal akadályozzák az éppen beszélőt, mert minek is fárasztanák magukat a gondolkozással, mikor tudják, hogy a végén úgyis leszavaznak mindent. (Pont úgy, ahogy a román parlamentben is szokott történni, ha valamilyen kisebbségekkel kapcsolatos kérdést kell megvitatni. És ez a sokszor kísérteties hasonlóság nem azért van, mert akikkel mi vesződünk, azok románok, hiszen amott magyarok voltak, hanem mert tökmindegy, hogy magyar vagy román, a többség mindenütt többség, és ha a kisebbségek problémáit meg se próbálja megérteni, akkor a maga hatalmi pozíciójából adódó arroganciával viszonyul az ilyesmihez.) És miután a nemzetiségi képviselők ízekre szedik az egész törvénytervezetet, és nem is paragrafusonként, hanem azokon belül kifejezésenként mindent, amit csak szükséges, akkurátusan, alapos érvekkel megbírálnak, Apponyi lefitymálóan és némi cinizmussal azt mondja: „a törvényjavaslatnak legkeményebb bírálói azt valószínűleg el nem olvasták, vagy legalább figyelemmel el nem olvasták – minek is olvassanak el valamit, a miről az ítélet már előre készen volt”.

Miután végigolvastam, meg is írtam tavaly egy Facebook-bejegyzésben (aki ott nem olvasta, annak nagyon ajánlom, mert onnan jobban meg lehet érteni azt is, miért is lett aztán ebből Trianon), hogy ha ezt velem csinálták volna végig (románként), 1918. december 1-jén bizony én is ott lettem volna velük Gyulafehérváron. (Nagy élmény volt különben úgy végigolvasni, hogy közben, kisebbségi lévén magam is, én végig a nemzetiségieknek szurkoltam a többséggel szemben, tehát a helyzetből adódóan ezúttal a románoknak a magyarokkal szemben, és csak csodálni tudtam, milyen árnyaltan és okosan tudták emberközelből elmondani a mi mai problémáink egy részét is, ahogy nekünk még nem is nagyon sikerült eddig. Mert a kisebbségiek nagyon tudják érteni egymást, még az utalásokat is. A kisebbségi szolidaritás részemről is remekül tudott működni, és ez még szép is lehetett volna, ha nem kellett volna olyan gyakran szégyenkeznem azért, hogy akik olyan gőgös értetlenséggel viszonyultak ott mindenhez, azok sajnos magyarok voltak, mint én is.)

De mondom, ezek a román politikusok a magyar államhoz feltétlenül lojális és a végletekig menően törvénytisztelő állampolgárok voltak, és ekkor még meg se tudott volna fordulni a fejükben, hogy Magyarországtól területileg el akarjanak szakadni, akármilyen mocsok módra bántak is velük a magyar politikusok, hanem majd csak 1918 elején, mikor megjelentek a wilsoni elvek a népek önrendelkezéséről, amiket hamarosan nemzetközi jogi elvként kezdtek tekinteni, akkor kezdtek ezen gondolkozni, mert most már volt erre nemzetközi jogi alap, és jogszerű lett ezzel egyáltalán foglalkozni. És sokat hányták-vetették ezt, mert közben meg tele voltak aggodalommal és bizonytalansággal már a gondolatától is, hogy az erdélyi románok egy olyan országgal egyesüljenek, mint a Román Királyság, mikor ők a Monarchiában egy korszerű európai politikai kultúrához és jogállamhoz voltak szokva, még ha a nemzetiségpolitika olyan gyalázatos volt is, a bukaresti politika meg olyan volt, amilyen, messze elmaradva attól, amit európai mércével egyáltalán értékelni lehetett volna, és ők ezt tudták jól.

És mikor december 1-jére mégis összegyűltek Gyulafehérvárra, az erdélyi románok 1228 választott képviselője két napig gyötrődött rajta, hogy mit is foglaljanak bele a határozatukba, amihez mint minimumhoz márpedig ők ragaszkodnak. A túl rázós pontokat, amikről úgy látták, hogy azokat Románia most még nem lehet képes elfogadni, mert ahhoz még majd modernizálni kell rajta egy kicsit, a végén ki is hagyták, mert csak olyat akartak bevenni, amit megítélésük szerint el lehetett fogadni, és meg is lehetett valósítani. És mivel nagyon jól tudták azt is, sokkal jobban, mint a magyarok, hogy a nemzetiségi kérdés mit jelent (hiszen pont emiatt szánták rá magukat erre a kockázatos lépésre), azt, hogy most akkor mi is legyen a kisebbségekkel, nem ott kellett kitalálják, hanem egyszerűen fogtak egy passzust Goldiş 1907-es beszédéből (ld. a fentebb belinkelt pdf 95–96. oldalán, de érdemes tovább is elolvasni, mert ott szépen ki van fejtve, mire is gondoltak ők tulajdonképpen), és lerövidítve azt vették be oda, mert pontosan ugyanazt akarták alkalmazni az új román állam nem román nemzetiségei esetére is, amit ők a magyarokkal sehogy se tudtak elérni a maguk számára. (Vagyis mivel ők nemcsak „politikai keresztények” voltak, ahhoz tartották magukat, hogy: „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal”: Máté 7.12). És ezek ott nem ígéretek voltak, nem is nekünk szóltak, de nem is lehettek azok, hiszen hogy ígérhettek volna ők abban a helyzetben bármit is, aminek a teljesítése nemcsak rajtuk fog múlni? Hanem azt rögzítették pontokba, amikhez ők az erdélyi románokat képviselve az egyesülés feltételeiként ragaszkodtak, és elvárták, hogy az új román állam azoknak a modernizációt is szolgáló elveknek a betartásával rendezkedjen be, még ha nem írták is oda, hogy ezek a feltételek.

Persze ha nem írták oda, mert számukra ez az ő politikai kultúrájuk alapján annyira magától értetődő volt, akkor a románok körében eléggé elterjedt (és ma is terjesztett) nézet lett, hogy az egyesülés feltétel nélkül történt. De ha nem feltételek voltak ezek, akkor meg mért kellett vajon rajta mégis két napon át keményen vitatkozni és véleményeket egyeztetni, és mért szavazták ott le a fiatalok (meg a bukovinaiak) javaslatát, hogy a feltétel nélküli egyesülést mondják ki?

Mivel pedig ismerték a nemzetközi jog minden csínját-bínját, jól tudták azt is, hogy ők itt elhatározhatnak bármit, de annak nincs jogi érvényessége, amíg egy erre felhatalmazott küldöttség ezt hivatalosan át nem nyújtja I. Ferdinándnak, Románia királyának. Ez december 14-én, lelkes ünneplés közepette meg is történt Bukarestben. És most azt képzeljük el, mekkora arculcsapás lehetett ezeknek az embereknek, és mit érezhettek ők, mikor Románia Hivatalos Közlönye december 26-i számában azt látták, hogy a király 24-én aláírt, két cikkből álló 3631. sz. törvényerejű rendeletében az első csakis a területek egyesüléséről szól, és utalás sincs benne az ő feltételeikre: „Az 1918. [az ó naptár szerint] november 18-i / [az új szerint] december 1-ji gyulafehérvári Nemzeti Gyűlés határozatába foglalt tartományok a Román Királyság egyesült részei, és azok maradnak mindörökre.” Ennyi. A második cikk meg arról szól, hogy ennek végrehajtása a miniszterelnök feladata, aki akkor Ion I. C. Brătianu volt (egyben külügyminiszter is), és ott van az ő „beszámolója” is (Raport), ami úgyannyira hozzátartozik a dekrétumhoz, hogy van törvénytár, ahol a kettőt egyben közlik (például itt), és ha az erdélyieknek esetleg még kétségeik lettek volna felőle, hogy jól értették-e, ezeket Brătianu egyértelműen eloszlatja: a Kárpátokon túli románok „a Gyulafehérváron […] összegyűlt nagy Nemzeti Gyűlésükön kikiáltották a Román Királysággal való feltétel nélküli és örökre szóló egyesülésüket”.

(A dekrétumnak egyébként különös pikantériája, hogy ez azóta is megszakítás nélkül hatályban van mind a mai napig, nem is módosították soha, ami viszont implicite azt jelenti, és esetleg akár úgy is értheti egyszer valaki, hogy de facto ugyan nem, de jure viszont Romániának száz éve folyamatosan területi követelései vannak Szerbiával és egy kicsi területre Magyarországgal szemben, hiszen a gyulafehérvári határozatban, amire hivatkozik, ez van: „A Nemzeti Gyűlés különösen kinyilvánítja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát az egész Bánságra a Maros, a Tisza és a Duna között”, vagyis a Szerb Bánátra is, ami ma Szerbia része. A román politikusok pedig valószínűleg nem is tudnak erről.)

Szóval itt nem az vezetett a lehangoló végkifejlethez, hogy „a románok” ígértek volna valamit nekünk, és azt nem tartották volna be. Nekünk ott még az erdélyi románok se ígérhettek semmit, pedig ők tényleg a lehető legjobban szerették volna elrendezni a kisebbségek helyzetét is, nemcsak a magukét, mert ők egy normális jövőre készültek, nem bosszúállásra. Figyeljünk csak oda, mit mond Vasile Goldiş a gyulafehérvári beszédében, mielőtt felolvassák a határozatokat: „Az összes románok egyetlen államba való egyesülése csakis akkor lesz tartós, és csak akkor fogja garantálni a világ jövőbeli történelme, ha meg fog felelni mindazoknak a kötelezettségeknek, amelyeket az élet új felfogása ró ránk a kor szelleme által. A civilizációnak ez az új koncepciója sugallja azt nekünk kötelességként, hogy ne büntessük meg az utódokat a szülők vétkeiért, következésképpen minden népnek és minden egyénnek, akik a román földön együtt élnek velünk, ugyanazokat a jogokat és ugyanazokat a kötelezettségeket kell majd biztosítanunk. A civilizáció, amely felszabadított bennünket, elvárja tőlünk a tiszteletet, és arra kötelez bennünket, hogy az új államban számoljunk fel minden privilégiumot, és ennek az államnak az alapjává a munkát és annak teljes megfizetését tegyük.” A baj abból lett mégis, hogy a bukaresti politikusok nemhogy nem tartották tiszteletben az erdélyi románok által világosan rögzített feltételeket, hanem tudomásul se vették őket, és ezt aztán az erdélyi románok is nagyon megszívták, sőt legelőször is őket alázták porig, vagyis pont az lett már a kezdetnél, amitől a legjobban tartottak. És hamar kiderült, hogy hiába képzelték azt úgy az erdélyiek, hogy az egyesülés után ők lehetnek az erős húzóerő Románia modernizációjában, mert 1921-ben Al. Vaida-Voevod már keserűen panaszkodik arról, hogy ők ugyan megértik a regátiakat, de azok nem értik azt, ami Erdélyben van. És ott még csak nem is a kisebbségek helyzetéről volt szó, amit aztán végképp nem értettek. Nem mintha személy szerint mind egy szálig buták vagy rosszindulatúak lettek volna, nem erről van szó, hanem az ő történelmük úgy alakult, hogy nekik ehhez nem lehetett megfelelő politikai kultúrájuk, és akkor minden, amit az erdélyiek szerettek volna, nekik olyan felfoghatatlan volt.

Ezt a be-nem-tartott-ígéretezést pedig azért is jó lenne már abbahagyni (száz év után ideje is lenne már), mert előbb-utóbb úgy kezdi láttatni a dolgot, hogy nekünk itt semmi más bajunk nincs is, csak az, hogy valakik nem tartottak be egy ígéretet, mikor pedig nem ez a baj, hanem az, hogy ezt a kisebbségi problémát azóta se sikerült rendesen megoldani, és emiatt az embereknek folyton fölösleges erőfeszítéseket kell tenni, és van, mikor még szenvedniük is kell miatta sokuknak. Ezt pedig nem azért kellene már egyszer megoldani, mert valami nem is létező ígéretet illene teljesíteni, hanem mert ezeknek az embereknek sok gondjuk van emiatt, és ezt mindenképpen meg kell oldani, akár ígért valaki valamit, akár nem, vagy még ha ígért volna is, azt betartotta-e, vagy nem, ez itt már egy cseppet se számít, hiszen az már úgyis a múlté, a megoldandó probléma meg a mienk. De ha mi csak ezt a mantrát hajtogatjuk egymás szomorítására vagy hergelésére, és siránkozunk az áldozat voltunkon, közben ujjal mutogatva a románokra, válogatás nélkül, az azt jelenti, hogy már nem látjuk a fától az erdőt, és ezt csinálhatjuk ugyanígy a következő száz évben is, mert ettől nem változik meg semmi.

Száz év elteltével inkább azon kellene tán elgondolkozni, hogy ha úgy, ahogy végig ezalatt próbáltuk, nem igazán tudtunk egyről kettőre jutni, akkor nem arról szól-e ez vajon, hogy csak azzal, amivel eddig próbálkoztunk, nem is lehet ennél többre menni, és akkor változtatnunk kellene a kipróbáltan sikertelennek bizonyult eddigi stratégiánkon? Szerintem itt lenne az ideje észrevennünk, hogy hiába bíztunk mi mindig abban, hogy ha kifogunk hozzá valami jó konjunktúrát, és el tudunk fogadtatni bizonyos törvényeket, akkor a helyzet javulni fog, mert az eredmény nem igazán szól e mellett. És hiába bíztunk abban is, hogy jó lobbizással el tudjuk érni, hogy nemzetközi nyomással kényszerítsék Romániát bizonyos dolgok betartására, mert az se működik. Most például nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy a Minority Safe Pack majd mindent megold helyettünk, ezért is szólok előre, hogy ne csalódjunk majd nagyot, mikor ki fog derülni, hogy az nem fog megoldani semmit. Ha elfogadnak is esetleg valami dokumentumot, abban várhatóan olyan általánosságok lesznek csak, amik nekünk itt igazából már megvannak.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha ezek alapján úgy látom, hogy az ilyenek azért nem tudhattak rendesen működni soha, mert mi a problémáinkat valahogy mindig a románok nélkül, őket kihagyva szerettük volna megoldani, úgy, hogy velük minél kevesebb dolgunk legyen. Pedig úgy biztos nem lehet. Ahhoz, hogy előrébb tudjunk lépni, most már halaszthatatlan, hogy fogjunk végre neki rendezni az egész magyar–román alapviszonyt, amit a románok nélkül biztosan nem lehet megcsinálni. Csak ahhoz, hogy ez egyáltalán el tudjon indulni, nekünk nagyon határozottan radikálisnak kellene lennünk, mi meg nem merünk, mert nincs hozzá se hitünk, se bizalmunk, se bátorságunk (sem elég hozzáértésünk egyelőre, tegyem hozzá, de ezt tanulással elég hamar pótolni lehetne), és tapasztalatunk sincs még ebben, ezért ehelyett csak olyan szánalmasan mérsékelt célokat merünk kitűzni magunk elé, mint mondjuk a Székelyföld területi autonómiája. Az ilyen gyámoltalan célok mögött mindig egy olyan szemlélet van, hogy a nagy egész ugyan, amiben vagyunk, úgy rossz, ahogy van, de azzal nem kell foglalkozni, mert azzal úgysincs mit csinálni, a fontos csak az, hogy érjük el valahogy, hogy annak egy bennünket is közvetlenül érintő összetevőjét kozmetikázzuk ki valahogy a felszínen, hogy legalább az legyen rendben úgy-ahogy, a többi meg kit érdekel? De még ha sikerülne is ezt elérni, azzal mit csináltunk? Hiszen az addig pont attól volt rossz, hogy be volt ágyazva a nagy egészbe, ami mindenestül rossz, ez pedig továbbra is úgy marad, tehát ahhoz, hogy a kis helyi eredményeinket fenntarthassuk, azért nekünk naponta meg kell küzdenünk továbbra is.

A radikális viszont azt jelenti, hogy ’gyökeres’ (vö. latin radix ’gyökér’). Ha tényleg azt szeretnénk, hogy megváltozzon a világ és benne az életünk, a változást a problémák gyökerétől kellene kezdeni. És mivel mi magunk is részei vagyunk a problémának, ehhez nekünk magunknak is változnunk kellene. El kellene hagynunk sok mindent a régi beidegződéseinkből és előítéleteinkből, amik csak gátolnak bennünket, és nem visznek sehova, és el kellene kezdenünk végre rendezni a kapcsolatainkat a románokkal, hogy alakulhasson ki egy olyan légkör ebben az országban, ahol a jó megoldásokat működtetni is lehet zavartalanul, és ne az legyen, hogy ha odafent a törvényhozásban sikerül is elérnünk valamit, azt lent, ahol alkalmazni kellene, rögtön elszabotálják vagy megtorpedózzák. Ehhez persze jó emberi kapcsolatokat kellene kiépítenünk a románokkal, és beszélgetnünk kellene velük a problémáinkról is, és őket is meg kellene hallgatnunk, hogy értsük meg jobban, melyik félnek mi is hát a baja a másikkal, és azzal mit lehet csinálni.

Persze itt már szinte hallom is azt, amit szintén el kellene már felejtenünk, hogy ti. próbálkozhatunk mi akármivel, de „a románokkal úgyse lehet szót érteni”. Megértem én, ha sokunknak ez a tapasztalata, mert egy időben hasonló következtetésre jutottam én is. Mikor 1990 legelején elkezdődött a marosvásárhelyi szekusdiverzió előkészítése, és láttam, mi van, Bukarestben szinte naponta megfordultam több román országos napilap szerkesztőségében is, hogy egy-egy újságíróval elbeszélgetve próbáljam nekik elmagyarázni, hogy most mi is a helyzet velünk. És már csináltam ezt egy ideje, és semmit nem értem el sehol, és már-már feladtam, mert láttam, hogy nem fogják sehogy, és már arra gondoltam, hogy ezek szerint tényleg úgy lehet, ahogy addigra már jó sokszor hallottam magyaroktól, hogy a románokkal nem lehet szót érteni. És miközben próbáltam megérteni, hogy ez miért is van így, egyszer beugrott, hogy akkor meg hogy lehet mégis, amit pedig naponta tapasztalok, hogy a románok egymással nagyon is jól megértik egymást. Ettől pedig szinte megvilágosodásszerűen megfordult velem a világ, és leesett nekem végre, hogy ó, én balgatag, hát nem arra a kérdésre kell nekem válaszolnom, hogy mért nem lehet a románokkal szót érteni, mert az nem is úgy van, hanem arra, hogy mért nem tudok én velük. Ettől az egész probléma átkerült az én térfelemre, ahol már tudhattam is vele csinálni valamit, hiszen világos volt, hogy ha az a baj, hogy én nem tudok, akkor ezt meg kell tanuljam sürgősen. Onnan kezdve beszélgetés közben már arra is figyeltem, hogy ha valamit egyféleképpen mondok, azzal mit érek el, ha meg másképpen, akkor is mi lesz, és főleg arra, hogy amit ő hall tőlem, az neki az ő kultúrája és háttértudása felől nézve mit fog jelenteni, hogy én tudhassam azt is előre figyelembe venni. És hogy kérdezzek is tőle, hogy érthessem én is őt jobban, és ne csak én akarjam neki a fejébe verni mindenáron a Nagy Magyar Igazságot. Ettől pedig a helyzet elkezdett nagyon gyorsan megváltozni, mert csinálva tanultam, minden beszélgetés után végiggondolva, mi volt ott jó, és mi nem, és alig telt el két hét, és miután elbeszélgettünk, az egyik újságíró már írt is egy olyan cikket, aminek mi jobban örülhettünk, mint az akkor ellenünk acsarkodó románok.

És hogy egy frissebb példát is mondjak: arra gondolva, hogy december 1-jén most nemcsak nemzeti ünnep lesz, hanem centenárium is, és tartani lehet tőle, hogy a nagynemzeti lelkesedés hevében most esetleg durvább formában nyilvánulhat meg az a fajta magyarellenesség, ami ilyenkor amúgy se szokott elmaradni, írtam egy levelet a „háborgó románoknak” a Contributors.ro blogra, ami egy olyan színvonalas és normális fórum, amilyenre magyarul sajnos egyetlen hasonló példát se tudok. Magyarra ennek a levélnek már a címét se lehetne lefordítani rendesen, mert ha az ember románoknak ír, akkor eleve románul írja, abba a kultúrába beágyazva és arra való tekintettel. Az érdeklődésről elég sokat mond, hogy november 10-én jelent meg, eddig 28.145-ször nyitották meg, és ha ezeknek csak a fele olvasta is végig (sajnos egy kicsit hosszú lett, de ott ez nem példátlan), már az is valami. Kommentelni is lehet ott, és a kommentelőkkel rendes, civilizált, érdembeli párbeszédet lehet folytatni. Válaszoltam is részletesebben vagy 30-ra, ezekkel együtt 206 komment gyűlt oda össze, ami ezen a blogon igencsak párját ritkítja. És én ott elég kemény dolgokat voltam kénytelen nagyon őszintén elmondani (őszinteség nélkül nem is lenne semmi értelme), és mégis (vagy tán éppen ezért is) nyolc ismeretlen román ember is írt nekem a Facebookon, hogy megköszönje, sőt valaki Galacról még egy szép videót is küldött.

Szóval én azt már rég nem hiszem, hogy a románokkal ne lehetne szót érteni, mert nagyon is lehet, csak tudni kell, hogyan, de ezt meg lehet tanulni, és ismerni is kell legalább valamennyire őket meg a kultúrájukat, amit különben amúgy is nagyon érdemes. Persze egy írás nem váltja meg a világot, az biztos, de ha ezt sokan csinálnánk, megtanulva hozzá a tudnivalókat, és lenne egy szép civil mozgalmunk, ami az egész országot átfogná, ahol magyarok és románok egy kicsit elbeszélgethetnének egymással magukról meg egymásról, vagy más, változatos formákban tudnánk megmutatni egymásnak magunkat, én azt hiszem, hogy nem kellene arra újabb száz évet várni, hogy egy olyan világban élhessünk végre, amilyet a gyulafehérvári határozat megfogalmazói álmodtak nekünk és maguknak, még ha ezt se ígérhették is meg nekünk.

 

Forrás: www.maszol.ro

17 perc