Szilágyi N. Sándor: jó lenne népszámláláskor odafigyelni a kettős identitásúakra is

11 Napja

cikkek

A kétnyelvűséget vagy akár a kettős identitást evidenciának tekintjük. Olyannyira, hogy egyikről sem igazán beszélünk, hiszen „mindenki tudja”, mi is a helyzet ezekkel. Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvészprofesszort egy olyan beszélgetésre kértük fel, amelyben tisztázzuk azokat az „evidenciákat” is, amelyeket talán nem is jól, esetleg félreértve használunk. Interjúalanyunk ugyanakkor felvetett egy kérdést: mit ikszeltessen népszámláláskor az a személy, aki egyformán tekinti magát magyarnak és románnak?

Ennek a beszélgetésnek a fő apropója az volt, hogy a legutóbbi, kétnyelvűségről szóló interjúsorozatom egyik beszélgetésében egy kicsit összemostam a kettős identitást és a kétnyelvűséget, nem határoltam el egyértelműen a kettőt. Arra kérném, mondja hát el: hogyan függ össze e két jelenség, miért szükséges esetleg a kettőt külön tárgyalni?

Ez két különböző dolog, de valahol össze is függ a kettő, úgyhogy lássuk tán először, mit is jelent az egyik, és mit a másik.

A kétnyelvűségen – vagy bilingvizmuson – általában azt értjük, mikor valaki két vagy több nyelvet is ismer és használ, ezek közül legalább az egyik rendszerint az anyanyelve. (De olyan is van, aki mind a kettőt annak érzi.) De hogy a második nyelv ismeretének pontosan melyik szintjétől kezdődik az, amit már csakugyan kétnyelvűségnek lehet nevezni, azt nehéz egyértelműen megmondani. Mert ezt igazából egy folytonos kontinuumban kell elképzelni, aminek az egyik végén a teljesen egynyelvű emberek vannak, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem tudnak egyáltalán, végletes esetben egy árva szót sem (de ilyen ma nem nagyon van, legalábbis a mi tájainkon), és innen a másik nyelv tudásának sok és sokféle fokozatán keresztül jutunk el a kontinuum másik végéig, a „tökéletes” kétnyelvűségig, mikor valaki két vagy esetleg több nyelvet is folyékonyan használ, mindegyiket anyanyelvi szinten, és minden helyzetben egyformán „tökéletesen” használja ezeket. De a valóságban ilyen sem igen van.

Hiszen még akire gondolkozás nélkül azt lehet is mondani, hogy ő aztán biztosan kétnyelvű, annyira jól beszél mindegyiken, általában ő sem éppen egyformán használja azt a két nyelvet, hanem vannak helyzetek vagy témák, ahol az egyik nyelven fejezi ki magát könnyebben és kényelmesebben, más helyzetekben meg a másikon, ami pedig nem is az anyanyelve, attól is függően, hogy melyik helyzetben melyiket használta gyakrabban. Nálunk például elég gyakori, hogy valakinek egész jól megy a magyar mellett a román is, és nincs semmi nehézsége egyikkel sem, bár a magyar anyanyelvén azért mégiscsak jobban tud. De mikor hivatali ügyeket kell intézni, például kérvényt kell írni, valahogy mintha románul könnyebben menne ez neki, mint magyarul. Ez teljesen érthető, hiszen a hivatalokban mi évtizedekig inkább csak a románt használhattuk, és akkor erre inkább megvannak a megfelelő nyelvi eszközeink. Most meg, mikor már sok helyen magyarul is mondhatjuk, gondolkoznunk kell, hogy most akkor hogy is van, mert nincs még elég tapasztalatunk, aminek alapján ezeket tudhatnánk.

Szóval visszatérve: a nyelvészetben sincs egyértelmű kritérium, ami szerint éles határt tudhatnánk vonni valahol ebben a kontinuumban, hogy a második nyelv tudásának melyik az a szintje, ahonnan felfelé már kétnyelvűségről beszélhetünk, az alatt meg nem. Nagyjából onnan szoktuk kétnyelvűségnek venni, ha valaki az anyanyelvén kívül a maga szükségletei szintjén az ő környezetében már jól elboldogul a másik nyelvvel is. Nem biztos, hogy minden esetben könnyedén ki is tudja fejezni magát azon a nyelven, és elkövethet esetleg nyelvi hibákat is, amikről annak az anyanyelvi beszélői rögtön észreveszik, hogy neki nem ez az anyanyelve. De ez még belefér a kétnyelvűségbe, tehát az nem jelenti okvetlenül azt, hogy az illető „tökéletesen” tudja mindkét nyelvet.

És persze számít az is, hogy az a másik nyelv mennyire van ott az ember környezetében. Mert az is kétnyelvűség, ha itt nálunk az ember a magyar mellett nagyon jól tud mondjuk angolul is, de az egy kicsit másmilyen, mint mikor a románról van szó, mert az angolt ha tudja is, viszonylag ritkán használja beszélésre is, inkább arra kell neki, hogy olvasson az interneten, vagy értse a filmeket, illetve ha külföldre utazik. A román viszont a mi számunkra környezeti nyelv, amire vidékenként különböző gyakorisággal ugyan, de mindnyájunknak szükségünk van a mindennapi életünkben, ezt pedig akkor beszélnünk is kell, nem elég inkább csak érteni. Van, aki éppen ezért eléggé leegyszerűsítve úgy veszi, hogy a romániai magyarok mindnyájan kétnyelvűek, ha egyszer szükségük van a románra is, de ebben az általánosító formában ez azért nem biztos, hogy szerencsés, mert a kontinuumbeli fokozatosságot is figyelembe véve szerintem jobb ezt úgy mondani, hogy mi itt többé-kevésbé kétnyelvűek vagyunk, és vannak, akik többé, és ezek közt olyanok is, akik magas szinten, és vannak, akik kevésbé, sőt olyanok is (és nem is olyan kevesen), akik nem igazán, még ha tudogatnak vagy legalábbis értenek is valamennyire románul is.

Vagyis: a kétnyelvűség kizárólag a nyelvtudásról és nyelvhasználatról szól, másról meg nem. Valaki tehát simán lehet magas szinten kétnyelvű úgy, hogy magyarul is, románul is nagyon jól beszél, de egyedül ez még nem érinti azt, hogy amúgy attól ő még az etnikai identitása, hovatartozása, illetve kötődése szerint egyértelműen csak magyar, vagy csak román. És ez legtöbbször így is szokott lenni.

A kettős identitás másról szól: az azt jelenti, mikor valaki az etnikai identitása vagy mondjuk úgy, a nemzetiségi hovatartozása szerint egyszerre érzi és tudja magát például magyarnak is, meg románnak is, és egyformán kötődik mindegyik néphez, fontosak számára mindkettőnek az értékei, például sajátjaként szereti mindegyiknek a zenéjét meg a szokásait, tud is azok szerint viselkedni mindkét közösségben, és a magyarok is elfogadják őt magyarként, a románok is románként, még ha egy kicsit tán kedvesen furcsállják is, hogy ő nemcsak magyar, illetve román, hanem mindkettő egyszerre, mert ez olyan kuriózum nekik. A kettős identitáshoz természetesen hozzátartozik az is, hogy az ilyen ember egyben kétnyelvű is, hiszen hogyan is érezhetné magát egyszerre két etnikumhoz is tartozónak, ha az egyiknek nem tudja a nyelvét? E nélkül nem is tudhatna kapcsolatban lenni velük. A kettős identitás tehát feltételezi a kétnyelvűséget, miközben ez nem feltételez és önmagában nem is eredményez kettős identitást is.

A legtöbb embernek (és nemcsak magyaroknak, hanem románoknak is) ez olyan furcsának, sőt felfoghatatlannak tűnik, mert sehogy sem fér a fejünkbe, hogy valaki hogy lehessen egyszerre magyar is, meg román is, mikor „mindenki tudja, hogy” az ember vagy magyar, és akkor magyar, vagy pedig román, és akkor román. Mondjuk ez érthető, mert a mi elménkben a kategorizációnk természete olyan, hogy akkor tudunk megnyugodni, ha mindent egyértelműen be tudunk sorolni ide vagy oda, és ott nincs is semmi zavaró körülmény, hogy tudjuk, kivel-mivel hányadán is állunk. Pedig az életben ez nem mindig ilyen egyértelműen vagylagos, és igenis vannak olyan emberek, akik egyszerre két etnikai közösséghez tartozónak is érzik magukat, és nagyon jól is érzik magukat mindkettőben.

Jellemző különben, hogy vannak, akik már a kétnyelvű minősítéstől is idegenkednek, mert valahogy úgy veszik, mintha ez valami „két-anyanyelvűséget” jelentene, pedig ott a kétnyelvű embernek legtöbbször egy anyanyelve van, és biztosan meg is tudja mondani, melyik az, és emellett van még egy másik nyelve is. De az általános népi szemlélet számára valahogy mégis az a rendjénvaló, hogy egy embernek egy nyelve legyen, és ne több.  Hát figyelje csak meg, mivel szoktuk mi biztatni egymást a nyelvtanulásra: az nagyon jó, mert ki-ki „ahány nyelven beszél, annyi ember”. És ez itt egy nagy értékként jelenik meg, de benne van, hogy ha több nyelven is beszél, akkor már nem lehet egy ember, hanem csak több „egynyelvű” ember ugyanabban az emberben. Olyat pedig már eszünkbe se jutna mondani, hogy „ahány nemzetiségű, annyi ember”, mert kettős identitás esetére ez már ebben a formában is meghaladná a fantáziánkat, hogy egy emberben még két különböző identitású is megférhessen együtt.

Azt írta az illető interjúhoz a kommentjében, hogy a kettős identitás esetében nem szerencsés a „korcs” szó használata, hiszen félreértésre ad lehetőséget…

Nem annyira lehetőséget ad erre, hanem ez eleve egy széltében elterjedt félreértést tükröz. Mondjuk értettem én azt, hogy az interjúalanya ironikusan használta a korcs szót, amit mások szoktak időnként mondani, de nem is annyira a kettős identitású emberekre, itt ez nem sokat számít, hanem azokra, akik vegyes házasságból születtek, és az egyik szülejük magyar, a másik meg román, és ő is tudta, hogy az nem egy igazán jó szó erre, de pont ezért is használta ezt magára viccesen, szóval egy kicsit megfricskázva egy elég általános népi hiedelmet.

Miről is van szó? Kezdjük tán ezt egy kicsit messzebbről. Ha valaki magyar anyanyelvű, arra, ha megfigyelte, sohasem szoktuk azt mondani, hogy ő azért az, mert ő magyar anyanyelvűnek született. Azt, hogy ki milyen anyanyelvű, még a népi szemlélet szerint sem valami biológiai, genetikai úton öröklött dolognak látjuk, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy mikor megszületett, még semmilyen nyelven nem lehetett vele beszélgetni. Hanem úgy lett aztán mégis magyar anyanyelvű, hogy miután megszületett, és olyan kicsi aranyos volt, mindenki szeretett volna vele beszélgetni, és nyilván mindenki azon a nyelven próbált beszélni vele, vagy eleinte inkább csak hozzá, amit maga is beszélt, és mivel ők magyarul beszéltek, a gyermek ezt a nyelvet tanulta meg, és így lett aztán magyar anyanyelvű. Mi sem születtünk magyar nyelvűnek, hanem úgy lettünk azok, hogy gyermekkorunkban minket a nyelvünkben elmagyarosítottak, mert mit tehettek volna, úgy nem hagyhattak…

Ezt az elsőként megtanult nyelvünket mi az anyanyelvünknek mondjuk, ami nagyon szép is, csak egy kicsit félrevezető, mert azt sugallja, hogy az anyanyelvünk az, ami az édesanyánk nyelve, pedig ez nem is mindig olyan biztos. Mondjuk az igaz, hogy ha a gyermekkel legtöbbet az édesanyja szokott foglalkozni, akkor neki a nyelvelsajátításban is nagyobb a szerepe, mint az apjának, de a népi szemléletben azért már itt is bejön egy kicsit a biológia is, mert szoktunk olyat mondani, hogy az anyanyelvünk az, amit az anyatejjel szívtunk magunkba, mintha az anya ilyen úton adná át a maga nyelvét a gyermekének, pedig az anyatej csak testi táplálék, abban magyar nyelv biztos nincs sehol. A népi szemléletben viszont az anyanyelvnek az anyához kötése annyira ott van, hogy én már találkoztam olyannal, aki azt mondta, hogy az ő anyanyelve igazából a magyar lenne, mert az anyja magyar, de úgy sajnos nem tud, mert az apja román, és otthon románul beszéltek. (És hiába szoptatta őt a magyar anyja, mert a magyar nyelv csak nem ment át az anyatejjel.) És emiatt még zavarban is volt egy kicsit, hogy ő nem tudja az anyanyelvét, mert nem esett le neki, hogy de igen, hiszen ha ő elsőként a románt tanulta meg, akkor neki az lett az anyanyelve, még ha az az apja nyelve volt is.

Az érdekesebb viszont az, hogy mikor nem az anyanyelvünkről, hanem az etnikai identitásunkról van szó, vagyis arról, hogy mi magyarok vagyunk, és nem románok, ott teljesen általános az a szemlélet vagy népi hiedelem (de lehet, hogy még ennél is többről van itt szó), hogy a magyarságunkat mi biológiailag, genetikai úton örököltük a szüleinktől, és ha ők magyarok voltak, akkor mi is eleve magyarnak születtünk, tehát azok is vagyunk a születésünk pillanatától. És ez a szemlélet még csak nem is valami „hungarikum”, hiszen valahogy így fogják ezt fel a románok is, és még sok más nép is a világon, még az is lehet, hogy mindegyik. (Sőt angol nyelvterületen még az anyanyelvet is valahogy így látják, gondoljunk csak arra, hogy ők az anyanyelvi beszélőt native speaker-nek, vagyis ’született beszélőnek’ mondják, ami azért elég érdekes.) És hogy ez mennyire általános szemlélet, csak annyit mondjak, hogy az egyetemen több évfolyammal is kipróbáltam, és mindegyik alkalommal jó sokan is voltak, hogy megkérdeztem, van-e itt valaki, aki nem magyarnak született (de volt, mikor úgy kérdeztem, hogy: nem született magyarnak), és egyszer sem volt egyetlen jelentkező sem, és nagy aha-élmény volt nekik, mikor elmondtam, hogy akkor itt én vagyok az egyetlen kivétel, mert én nem magyarnak, hanem csak embergyereknek születtem, és úgy lettem aztán mégis magyar, hogy engem a szüleim elmagyarosítottak, vagyis magyarrá neveltek. És persze nemcsak gyereknek születtem, hanem egyszersmind fiúnak is, ezt látták is rajtam rögtön, de hogy én most magyar vagyok-e, vagy román, azt hiába is próbálták volna akárhogy is kideríteni, mert azt már csak azért sem lehetett volna, mert akkor még nem is voltam én egyik sem. De szerencsére ez nem is volt nekik nagy kérdés, mert úgy vették, hogy ha ők magyarok, akkor én is az kell legyek, és ennek megfelelően kezdettől fogva olyanként kezeltek.

Tehát: senki sem születik magyarnak, hanem először magyar anyanyelvűek leszünk, ez úgy kétéves korra már látszik is jól kifelé is, de az még nem dönt el semmit, majd pedig megtanuljuk azt is, hogy mi magyarok vagyunk, de csak jóval később. Kétéves korában az embergyermek még nem nagyon foglalkozik azzal, hogy ő magyar vagy román. És különösen olyan környezetben, ahol inkább csak magyarok élnek, mondjuk Debrecenben, de lehet, hogy még Székelyudvarhelyen is, a gyermek elég későn tudja meg azt, hogy ő magyar, úgy, hogy kezdje érteni is, mi az, mert ez neki nem jelent problémát. Olyan helyen viszont, mint például Kolozsvár, sokkal hamarabb megtudja, mert kimegy a játszótérre az anyukájával, és egyszer csak észreveszi, hogy ő beszélgetne a gyerekekkel, de nem érti, hogy azok mit mondanak. Így rögtön ott a kérdés, hogy ez meg most mi, és akkor megtudja, hogy „azért nem érted, mert ők románok, és ők románul beszélnek, mi meg magyarok vagyunk, és magyarul beszélünk”. Így kezdik tehát őt a szülei magyarrá nevelni. Ezért is van, hogy az etnikai identitásunkban is nagyon fontos az, hogy mi az anyanyelvünk, hiszen ez a legelső, aminek alapján a legkönnyebben meg tudjuk magunkat különböztetni másoktól.

A népi szemlélet szerint viszont mi nem így lettünk magyarok, hanem azért vagyunk azok, mert annak születtünk, és nincsen is ezzel semmi gond addig, amíg arról van szó, hogy két magyar szülőnek születik egy magyar gyereke, illetve két románnak egy román. De mi van akkor, ha egy magyar apának meg egy román anyának születik gyermeke? Ő akkor most minek születik? Ha az emberek az etnikai identitást úgy nézik, mintha az genetikai átörökítéssel adódna át az utódoknak, akkor ők ebben valami hibridfélét fognak látni, és a korcs pont valami ilyesmit jelent, és sajnos nem is nagyon hízelgő értelemben, ami nagyon bántó is lehet annak, akire mondják, különösen ha ráadásul még ő maga is valahogy így látja ezt. És hányszor lehet olyat hallani, hogy csakis a szülők nemzetisége alapján azt mondják másokról, de sokszor még magukról is az ilyen helyzetben levők, hogy ők félig magyarok, és félig románok, és van, mikor ezt még százalékban is kifejezik, mert annyit a „népi genetika” is tud, hogy az örökletes tulajdonságainkat nagyjából fele-fele arányban örököljük a szüleinktől. És akkor még olyan is előfordul, hogy valaki azt mondja, hogy ő 25%-ban szász (is), mert az egyik nagyanyja szász volt. És mivel a „népi genetikában” az örökletes tulajdonságok hordozói nem a gének, hanem szimbolikusan a vér (gondoljunk arra például, mit jelent az, hogy vérrokon vagy vér szerinti rokon, vagy hogy valakinek a vérében van a valamihez való öröklött tehetség), még azt is fogja mondani, hogy neki valamennyi szász vér is folyik az ereiben.

Na most az világos, hogy ez a népi szemlélet teljesen mellément ezzel, de nagyon belekavarhat még abba is, hogy az ilyen vegyes házasságban született emberek hogy fogják a helyére tenni a saját etnikai identitásukat. Mert nem biztos, hogy le fog nekik esni, hogy abban, hogy ők magyarok-e, vagy románok, semmit se számít az, hogy a szüleik micsodák, hanem csak az, hogy őket kisgyermek koruktól mivé nevelték, és ha a szüleik különböző nemzetiségűek is, attól ők még nyugodtan lehetnek – hogy úgy mondjam: „százszázalékosan” – magyarok vagy románok, pont olyanok, mint a többi magyar vagy román, aszerint, hogy ők mivé nevelődtek. Csak akkor meg itt könnyen az lehet, hogy ha ők azt mondják (minden százalék nélkül, hiszen ezt más magyarok sem szokták hozzátenni), hogy ők magyarok, akkor a többi magyar vonakodni fog elfogadni őt ugyanolyan magyarnak, mint bárki más magyart, és azt fogja mondani, hogy „te azért mégsem vagy igazi magyar, mert a te apád román volt, és akkor te legfeljebb csak egy korcs magyar vagy”. Ez pedig akár el is veheti a kedvét attól, hogy ő a magyarokkal akarjon összetartozni.

És vannak olyanok is, akiknek elég bölcs szüleik voltak ahhoz, hogy idejében észrevegyék, hogy ez a gyermek egyformán szereti az apját is, meg az anyját is, és mindegyiknek szeretne majd beletartozni az etnikai közösségébe is, és akkor nemcsak kétnyelvűvé, hanem magyarrá is, meg románná is nevelték egyszerre. Nekik akkor kettős etnikai identitásuk lett, egyformán magyarok is, meg románok is egyszerre, és nemcsak félig, hanem teljesen mind a kettő, vagyis pont ugyanúgy magyarok, mint a többi magyar, és pont ugyanúgy románok is, mint a többi román, csak persze ők tudnak vigyázni arra, hogy se a magyarok, se a románok viselkedéséből ne vegyenek át olyasmiket is, amikre nincs is szükség.

És akkor nekik nem egy „korcs” identitásuk van, hanem két rendes. És aki egyszerre magyar és román is, ezt a helyzetét jól fel tudhatja használni arra, hogy biztonságos átjárása legyen az egyik közösségből a másikba, ha a magyarok elfogadják őt magyarként, a románok meg románként. Ők tudhatnak valamit, amit mások kevésbé. Persze ez nem jelenti azt, hogy az ilyen embereknek okvetlenül kellene legyen egy olyan elhivatottságuk vagy pláne küldetésük is, hogy közvetítsenek a két etnikum között, nem erről van szó. Ez egy lehetőség, amivel ha szeretnének élni, akkor valamivel jobb esélyük van, mint annak, akiről mondjuk a románok közt mindenki tudja, hogy ő magyar, és nem román.

Nem mondhatjuk azt, hogy a kettős identitás ritka jelenség, mégis elég kevés szó esik erről a közbeszédben. Tud-e mit kezdeni ezzel az erdélyi magyar közélet, hát a közvélemény?

Hát először is, ahhoz, hogy tudjon vele mit kezdeni, kellenek például az olyan interjúk, mint amilyen a magáé volt. Hogy az egyáltalán kerüljön be a köztudatba, hogy igenis, vannak ilyen esetek, és ezeket nekünk meg kell próbálnunk megérteni. Mert amíg ezt olyan furcsának vagy egyenesen rendellenességnek nézzük, és amíg erről a közbeszédben sincs szó, addig, ha találkozunk egy ilyen esettel, azt hihetjük, hogy ez valami teljesen rendhagyó dolog, amilyen nincs is több. Pedig ez nem így van, és elég számosan lehetnek olyanok, akik a magyarokhoz és a románokhoz is nagyjából egyformán kötődnek, és elég gyakori kapcsolataik is vannak mindkét irányban, és valahogy úgy vannak ezzel, hogy nem is igazán tudnák egy szóval megmondani, ha ilyen „vagy-vagy” formában kérdezné tőlük valaki, hogy ők akkor most micsodák is, hanem legszívesebben olyasmit mondanának, hogy „én olyan magyar is vagyok, meg román is, mikor hogy”. Van viszont egy olyan helyzet, mikor mégis muszáj választaniuk, és ez a népszámlálás. Mert ott nem mondhatják mind a kettőt. Ha ilyenkor egyszerre két identitást is meg lehetne jelölni (beikszeltetni mondjuk a magyart és a románt is), akkor nekik is könnyebb lenne eldönteni, mit válaszoljanak, és mi is jobban látnánk azt, hogy szociológiailag most hogy is néz ki ez az egész. De erre sajnos nincs lehetőségük.

És ilyenek nem is csak vegyes házasságból származnak, de erre sincsenek megbízható adataink. Olyanokra gondolok, akik szórványvidéken előbb csak magyarok voltak, de annyit voltak már együtt románokkal, hogy köztük valahogy már románnak is érzik magukat, ami viszont nem jelenti azt, hogy el is románosodtak volna úgy, ahogy mi azt általában értjük, vagyis hogy a magyar identitásukat románra cserélték volna, mert közben a magyart is megtartották, és mikor magyarokkal vannak együtt, rögtön magyarnak érzik magukat ők is, és aszerint is viselkednek. Szóval a kettős identitás nem vezet feltétlenül és elkerülhetetlenül teljes asszimilációhoz is, hiszen ha az ember egyszerre magyar is, meg román is, akkor meg mi szüksége lenne arra, hogy „elrománosodjon”, mikor neki ez megvan, a mellett, hogy ő ugyanakkor magyar is? Az asszimiláció nálunk sajnos elég nagy mértékű, de ennek a legfőbb oka nem a kettős identitás vagy a kétnyelvűség, nem is az egyéni identitásváltás, hanem pont az, hogy vegyes házasságokban a legtöbb gyermek nem kétnyelvű lesz, mert csak románul tanítják meg, és nem magyarrá, illetve kettős identitásúvá, hanem románná nevelik.

Persze ez nem jelenti azt, hogy kettős identitás biztos védelem is lenne a szó szorosabb értelmében vett asszimilációval szemben, mert megtörténhet, hogy a kettő közül a magyar visszaszorul, majd teljesen jelentéktelenné is válik, és akkor ő már csak román lesz. És ahogy a magyar identitás kialakulása gyermekkorban is a nyelvtől indul, ugyanúgy az elvesztése is. Olyan helyeken, ahol a környezetében leginkább románok vannak, és magyar csak kevés, az ilyen ember a magyarságát is ritkábban tudja megélni a másokkal való kapcsolataiban, és ha sokkal többet kell románul beszéljen nap mint nap, a magyar beszédéhez egy idő után már nem lesznek annyira bejáratva azok az automatizmusok, amelyek ehhez szükségesek. És ha neki bizonyos helyzetekben, például ügyintézés közben mindig csak románul kell beszélnie, magyarul meg soha, akkor az ilyesmikre szavai is csak románul lesznek, magyarul nem is lenne rájuk szüksége. Ha meg mégis, mert magyaroknak is el akarja mondani a bosszúságát, akkor ezt megoldja azzal, hogy „már megint kell kérjek egy csertifikátot”, és ezt ott nyugodtan mondhatja így, hiszen tudja, hogy akivel beszélget, az is ugyanolyan kétnyelvű magyar, mint ő, és ő ezt érteni fogja, sőt biztos így mondaná ő is. Így aztán az ilyen emberek kétnyelvűsége nem kiegyensúlyozott lesz, ahol nagyjából hasonló eredményességgel és komfortérzéssel tudnák használni mind a kettőt, hanem a román domináns lesz, a magyar meg nemcsak a használati körében szűkül be, hanem a kifejezési lehetőségeiben is számos vonatkozásban, és a hiányosságokat román szavak és kifejezések átvételével próbálják pótolni, ami nekik sem tetszik, nehogy azt higgyük, sőt sokszor még restelkednek is ezért, de valahogy akkor is beszélniük kell, és ehhez nem használhatnak mást, mint a saját nyelvváltozatukat. Márpedig kiegyensúlyozott kétnyelvűség híján a kettős identitás sem biztos, hogy hosszú távon is fenntartható.

Ráadásul ehhez még hozzájön az, amit mi magyarok nagyon tudunk, éspedig hogy ha úgy beszél magyarul valaki, ahogy a kétnyelvű ember az ő helyzetében tud, akkor őt ezért leszóljuk – pedig az tudott dolog, hogy nincs az a kétnyelvű ember, sehol a világon, aki a saját anyanyelvét pont úgy beszélné, mint egy ugyanolyan anyanyelvű egynyelvű ember. (Erről mondtam én már itt valamit egyszer egy másik interjúban is.) Mi, erdélyi magyarok a kétnyelvűség skálájának különböző pontjain helyezkedünk el, de hogy ki hol, az nemcsak attól függ, hogy mennyire tud románul, hanem attól is, hogy mennyire könnyen fejezi ki magát magyarul. (Igazából nem is egy skála ez, hanem egy mező, amit egy vízszintes meg egy függőleges tengely határoz meg, ahol az egyik a magyar, a másik meg a román nyelvtudásról szól.) De akárhol lennénk is, mi nem pont úgy beszélünk, mint a magyarországiak, ami teljesen normális, hiszen mi kétnyelvű környezetben élünk. Ez nem jelenti azt, hogy a mienk egy rossz nyelvváltozat lenne, de ezt nagyon sokan nem értik meg. És mikor ezek a szórványbeli emberek megszólalnak magyarul, az ő nyelvváltozatukat használva, akkor jönnek az okos és a magyarságért is mindenáron tenni akaró magyarok, és elkezdik őket megszégyeníteni, sőt megbélyegezni, hogy „rongálják az édes anyanyelvünket, és igazán megtanulhatnának már ők is bár annyit, hogy az magyarul bizonyítvány, nem csertifikát”. És akkor ezek az emberek elszomorodnak és elbizonytalanodnak, hiszen „hozzáértő” magyarok magyarázták el nekik, hogy ők egy rossz nyelvet beszélnek, amitől ők elkezdik hülyén érezni magukat, és ha végiggondolják, hogy ezt nekik még románok soha nem mondták, hogy rosszul beszélnének románul, akkor egymás közt is inkább románul kezdenek beszélni, mert azzal biztos nem rongálják a magyar nyelvet. És akkor már az se látszik nekik olyan fontosnak, hogy ragaszkodjanak a magyarságukhoz, így a kettős identitásuk átbillen a román felé, és lemarad belőle a magyar. Ami azt jelenti, hogy sikeresen lebeszéltük őket a magyarságukról.

És ez a népszámlálási eredményekben is ott lesz. Gondoljunk csak egy olyan kettős identitású emberre, akitől egy előző népszámláláskor azt kérdezték, hogy ő micsoda, és ha nem mondhatta azt, hogy ő magyar is, meg román is, tehát muszáj volt választania, akkor elgondolkozott ezen, és azt mondta magában, hogy neki ez majdnem mindegy, de itt inkább a magyart választja, mert ott az fontosabb lesz a statisztikában. Aztán eltelik tíz év, és az azalatt szerzett tapasztalatai nyomán a következő népszámláláskor már úgy érzi, hogy ő azért mintha inkább román lenne, mint magyar, és ezt fogja bediktálni, bár ha jól belegondol, ő azért még mindig magyar is valamennyire. Így aztán az előző számadatokkal összehasonlítva hiányozni fog onnan egy magyar, és eggyel több román lesz. Ezért is mondom, hogy jó lenne, ha a népszámlálás a kettős identitást is tudná rögzíteni, mert akkor ő maradhatna ugyanott a statisztikában, ahol előzőleg is volt.

Szóval tényleg jó lenne, ha ez a téma a közbeszédben megjelenne, hogy mikor világos, hogy valaki kettős identitású, akkor ne az legyen rögtön a hozzáállás, hogy az meg miféle dolog, hogy valaki egyszerre magyar és román is, és nosza, segítsünk rajta hamar, és hozzuk vissza a magyarságba, mikor pedig őt nem kell visszahozni, hiszen már ott van, illetve ott is ott van, és ott ugyanolyan magyar, mint más. Persze ez tulajdonképpen arról szól, hogy felejtse már el azt, hogy ő román is. De mért kellene neki ezt elfelejteni, mikor ő éppen azért román is, amellett, hogy magyar, mert neki arra is szüksége van?

Kapcsolatba hoztam a kétnyelvűséggel a „félnyelvűséget”, és ez ismét zavart okozhat, mert ez viszont egy másik jelenség. Hogyan tekintenek erre a fogalomra a nyelvészek?

Nyugodjon meg, jócskán nincs egyedül ezzel. A félnyelvűség-et mint kifejezést a nyelvészek nem nagyon szeretik, bár néha előfordul ott is. Ez inkább a „populáris kultúra” terminusa, és ott tényleg a kétnyelvűséggel kapcsolatban szoktak beszélni róla. E mögött megint csak az a népi szemlélet állhat, amit már láttunk, hogy normálisan az ember egynyelvű, és akkor a feje is olyan, hogy abba két nyelv nem is férhetne bele egyszerre teljes egészében, hanem mindegyik csak félig, tehát ha valaki kétnyelvű, az azt jelenti, hogy mindegyiket csak félig tudja, vagyis hogy igazából nem tud se magyarul, se románul, a beszéde tehát csakis olyan lehet, hogy „fele apă, fele víz”. Pedig a mi fejünk ennél okosabb, és simán elfér ott nem is csak két egész nyelv, hanem akár még több is.

Mondjuk az igaz, hogy vannak, akik kisebb-nagyobb nyelvi nehézségekkel küszködnek magyarul is, meg románul is, de ez nem a kétnyelvűség miatt van, még ha bizonyos helyeken lehet is valami köze ehhez is, hanem azért van, mert a nyelvi nevelésük hiányos volt, és egyik nyelv esetére sem volt módjuk arra, hogy a megfelelő szintű nyelvhasználat készségét kialakítsák. Pusztán attól, hogy ők kétnyelvűek, ez még nem kellene így legyen, és az esetek többségében azért nincs is ez így. Hogy mennyire nem a kétnyelvűség a hibás ezért, hát gondoljon arra, hány olyan egynyelvű magyar van, akár még Magyarországon is, akinek komoly szövegértési problémái és kifejezési nehézségei vannak. De ha ugyanezt kétnyelvűnél látjuk, akkor ezt mi rögtön ennek tulajdonítjuk, és félnyelvűségről kezdünk beszélni, ha meg ez mindkét nyelv esetére így van, akkor kettős félnyelvűségről, és levonjuk a konklúziót, hogy a kétnyelvűség egy tarthatatlan állapot.

Az is igaz, hogy kétnyelvűség esetében mindig vannak nyelvi interferenciák is a két nyelv közt, és a magyar beszédbe román átvételek is bekerülnek. De a „fele-fele” azért igencsak erős túlzás. Mondjuk van olyan is, persze, mert kihasználva a kétnyelvűség előnyeit, mi tudjuk egymást szórakoztatni olyan makaróni dalokkal, mint az, hogy „Erdő mellett nu-i bine să stai, / Mert sok fát kell trebuie să tai, / Tizenhárom öllel şi o jumătate / Öleljen meg engem cine mă iubeşte”, de hát ki beszél így mégis Erdélyben, akár még szórványvidéken is? És ha mi a magyar beszédben időnként románul mondunk valamit, az nem is mindig azért van, mintha azt magyarul nem tudnánk, hanem mert érdekesebbnek, hangulatosabbnak, poénosabbnak érezzük, ha például azt mondjuk: „ahogy mondani szokták: mai rău să nu fie”. Egy magyarországi, aki nem tudja, mi ez, kétségbe eshetne, hogy mi itt már azt is elfelejtettük, hogy mondják magyarul azt, hogy „csak rosszabb ne legyen”, és még az sem biztos, hogy leesne neki, hogy itt az van, hogy mi ki tudjuk használni azt a lehetőséget, ami csak kétnyelvűek közt lehetséges, hogy egy ilyen kódváltással, ahogy a nyelvészek mondják, egyúttal még arra is célozzunk, hogy ez egy olyan „romános” hozzáállás a dolgokhoz. Persze ezt mi csak egymás közt alkalmazhatjuk, magyarországiakkal beszélve ezzel még próbálkozni se lenne érdemes.

Úgyhogy énszerintem jobb, ha ezt a félnyelvűséget inkább elfelejtjük.

 

Forrás: www.maszol.ro 

Kép: www.mta.hu

23 perc