Sepsiszentgyörgyi román színészpár: nincsenek nyelvi korlátaink, és gyermekeinket is erre tanítjuk

okt-7

cikkek

Az identitás bonyolult dolog. A vegyes családból származó Alexandrina Ioana Costeával és Sebastian Marinával, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház színészeivel való beszélgetésből azonban fény derült az önazonossághoz kapcsolódó legnagyobb kelet-európai tévedésre: az egyént mindig belekényszerítjük abba a helyzetbe, hogy eldöntse, melyik oldalon áll – helyzetünkben: a román „oldalon”, vagy inkább a magyar „oldalon”. A színészházaspár ennek kapcsán arról is beszélt, hogyan egyezteti össze a hétköznapokban azt a két kultúrát, a két nyelvet, amely a szakmájukon túl az életük része is Sepsiszentgyörgyön.

Melyik az első, magyar nyelvhez kapcsolódó emléketek? A jók és a kevésbé jók is érdekelnek…

Ioana: Az én kapcsolódó emlékem nagyon egyszerű, mert életemben legelőször magyarul tanultam meg. Anyai ági nagyszüleim ugyanis magyarok. Igaz, ők is olyan vegyesen, hiszen anyukám anyjának szülei magyar–olasz vegyes házasságban éltek, dédapám pedig olasz volt, aki az olaszországi Torre del Grecóban született, és 7-8 éves koráig ott is élt. Az apai nagyagyapám is vegyes házasságból származott: román volt az anyja, apja pedig magyar. Tehát nagy volt a keveredés. Én pedig sok időt töltöttem az anyai ági nagyszüleimmel, nagyapám volt a nagy szerelmem. Ráadásul, nem is szerettem óvodába járni, így hároméves koromig egyáltalán nem beszéltem románul. Aggódtak is a szüleim, hogy „ez a gyermek soha nem fog megtanulni”. Román óvodába jártam, de ott is voltak magyar társaim, sőt, az egyik óvónő is magyar volt, Tünde néni – mai napig emlékszem rá. Menetközben megtanultam a románt, de amúgy is keverve beszéltem a két nyelvet, amióta az eszem tudom, hiszen Marosvásárhelyen születtem.

Sebastian:Sebastian: Nálam némiképp hasonló volt a helyzet. Kolozsvárról származom, és ha erdélyi az ember, általában a vére is kevert. Apai nagymamám magyar volt, a családja Magyarországról jött Erdélybe, ő maga pedig romántanárnő volt, egész életében román nyelvet és irodalmat tanított. Én pedig életem első 12 évében főként apai nagyszüleimnél laktam, apám pedig az anyjával kizárólag magyarul beszélt. Soha nem hallottam őt románul beszélni, csupán akkor, ha nagyobb társaságban volt, és azt is csak azért, hogy mindenki megértse azt, amit mond. Apám testvérei is kizárólag magyarul beszéltek nagyanyámmal. Az első szó, amire emlékszem, azt hiszem, kétéves koromból, az az „egyél, egyél” volt – nagyanyám ennem adott és ezt mondogatta nekem. Sokáig nem értettem, hogy miért nem beszélt velem magyarul az apám. Meg is kérdeztem tőle egyszer, és azt válaszolta: „egyszerűen nem voltál fogékony rá”. Nagyanyám pedig, azt hiszem, hogy azért nem, mert megpróbált mindenben a kedvemben járni, és látva azt, hogy én nem nagyon akarok, nem erősködött. Én azonban, nagyjából értettem, amit körülöttem beszélnek. Nagyon érdekes volt számomra az is, hogy kiskoromban, amikor valami olyan történt, a körülöttem lévő emberek hirtelen magyarul kezdtek beszélni. És, persze, rájöttem arra is, hogy ez most egy olyasmi, amit nekem nem kellene értenem, olyasmiről beszélnek, amire nem kellene odafigyelnem. Ilyen tekintetben érdekelt a magyar, de nem volt gyakorlatom a beszélt nyelvben, amíg le nem telepedtem Sepsiszentgyörgyön.

Ha jól tudom, jelenleg különbözőképpen használjátok a magyar nyelvet. Ioana, te a kétnyelvű gyermekfoglalkozásokban vagy jártas. Milyenek a tapasztalataid a nyelvtanítás, illetve a gyermekek nyelvtanulása terén?

Ioana: Most már nem foglalkozom ezzel rendszeresen. Ez akkor volt, amikor Sepsiszentgyörgyön megnyitották a Huhu Alkotóházat, ahol személyiségfejlesztő tanfolyamot szerettem volna tartani román és magyar gyermekeknek. De mivel nem jött egyetlen román gyermek sem a foglalkozásra, a szervező azt mondta, hogy alakítsuk át az egészet egy másfajta műhelyfoglalkozássá, amelyben magyar gyermekek tanulhatnak meg románul. Én ezzel tökéletesen egyetértettem, és három korcsoportra osztva játékos foglalkozásokat tartottam két évig, amíg be nem zárták a Huhut. Sokat foglalkoztam tehát ezzel, szombatonként három-három órát, amiből az utolsó órát azzal töltöttük el, hogy az iskoláskorú gyermekek román házi feladataiban segítettem. Nem értették a nyelvtant, és én azon gondolkodtam: hogy is lehet egy gyermekkel megszerettetni a nyelvet, ha a hiányos nyelvtantudása miatt rásütik a bélyeget, miszerint „nem is akar megtanulni”?! Ez nem igaz. Ha otthon csak magyarul beszélnek, mert így kényelmesebb, természetesebb, akkor annak a gyermeknek előbb ki kell próbálnia, milyen is románul beszélni.

Én a nagyobbik, rövidesen nyolcéves fiammal, Andreasszal csak magyarul beszéltem – otthon, a parkban – az első szavai is magyar szavak voltak. Amikor elkezdett beszélni és Seba is többet volt otthon vele – mert a munkája is lehetővé tette ezt –, akkor a román volt kényelmes számukra. Én elkezdtem dolgozni, többnyire románok voltak a környezetünkben, és mintha némiképp feladtuk volna a magyartanulást. Most azonban Andreast ismét elkezdte érdekelni a magyar. Nagyon receptív. Furcsa, hogy mindkét gyermekem önszorgalomból tanulta meg az angolt, és egymás között nagyrészt angolul beszélnek, ami lassan fontosabb számukra, mint a román, ami szinte érthetetlen is. Ezért is mondom, hogy ez a nyelvvel kapcsolatos dolog, nézetkülönbség csupán azért létezik, mert belekényszerültünk ebbe a pszeudo politikai-kulturális akármibe. De a lényeg az, hogy a gyermekeknek – ahhoz, hogy megszeressenek egy nyelvet – úgy kell tanítani ezt, mint a többi tantárgyat. Mert ha például a román gyermekeknek egy olyan tanár tanítja az angolt, aki csak angolul tud, nincs lehetőségük közel kerülni a nyelvhez. És mivel nem értenek belőle egy mukkot sem, nem szeretik, sírni kezdenek, nehéznek találják. Azonban, ha az angolt egy román tanítja, akkor érteni kezdi, megszereti és megtanulja. Ez egy pedagógiai kérdés, amelybe nem szeretnék belebonyolódni. De azt hiszem, hogy ha a magyar gyermekeket egy magyarul is beszélő román nyelvtanár tanítja, akkor ez ugyanígy működik. Mert ha, teszem azt, nem ért egy fogalmat egy olyan tankönyvből, amely még a román gyermekek számára is nehéz, akkor egy magyarul beszélő tanár könnyedén elmagyarázza neki – párhuzamot von, körülírja. És én ezt főként itt, Székelyföldön tartom fontosnak: nem taníthat románt, csak az, aki magyarul is tud. Punktum.

Sebastian, te színházi szerepek kedvéért kezdtél magyarul tanulni. Flottul ment a dolog, vagy voltak nehézségeid?

Sebastian: El kell mesélnem az első ilyen alakításomat, mert az volt a legnehezebb. De, zárójelben, el kell dicsekednem azzal is, hogy nekem nagyon jó a nyelvérzékem. Nagyon gyorsan felfogom, megjegyzem a dolgokat. Másfél évvel azután, hogy Sepsiszentgyörgyre költöztem, egy rendező felkért arra, hogy az M Stúdióban játsszak el egy szöveges szerepet. Megkérdezte tőlem: „tudsz magyarul?”, amire én azt mondtam neki, hogy „valamennyit tudok, de még tanulok hozzá”. Akkoriban én jóval kevesebbet tudtam, mint most, amikor egy alapszintű társalgásban is be tudok kapcsolódni egy olyan ötéves gyermek szintjén. De akkor még ennyit sem tudtam. Ennek ellenére azt mondtam neki, hogy tudok, vásároltam valami magyar nyelvű könyveket is, hogy olvassak, Ioana meg nevetett rajtam, és azt mondta, hogy ez nekem soha nem fog összejönni. Nyilván, az a szerep, amelybe kezdetben kiosztott a rendező, nagyon nehéz volt, nem tudtam volna megcsinálni, ezért kaptam egy kisebbet. Amikor hozzáláttunk az olvasópróbához, rájöttem, hogy az M Stúdióból a srácok sokkalta jobban beszélnek románul, mint én magyarul. Elkezdtem hangosan olvasni, ők meg nevettek, gondoltam is magamban, hogy „ez nagyon kemény lesz”, mert egyáltalán nem találtam el a dolgot. Mondtam nekik: „várjatok már, na, mert megszokom”. Eleinte rettenetesen nehéz volt: az olvasópróbán az asztalon volt a szövegem mindkét nyelven és párhuzamosan követtem, hogy amikor be kell lépnem, megtehessem. Nagyon intenzív próbafolyamat volt, amelyben a rendezőnek jött egy nagyon jó ötlete – neki, aki aztán tényleg borzalmasan olvasott magyarul, semmit nem lehetett érteni belőle. Néhány napig azt gyakoroltuk, hogy véletlenszerűen felütötte a szöveget és elmondott onnan egy végszót, amire nekem el kellett mondanom, hogy eközben pontosan mi is történik a színpadon: Attila ezt csinálja, Szekrényes ezt, Petike meg amazt, nekem pedig ennek függvényében ezt és ezt kell csinálnom…  Tulajdonképpen az egész mechanikus mozgás volt, és így sikerült megtanulnom azt a szerepet, ami tulajdonképpen már nem is szerep volt, hanem amolyan előadásbeli jelenlét. Ezután már könnyebben ment mindent. Persze, „baleset” is történt abban az előadásban – így neveztük mi ezt. A színpadi történetben egy pezsgőt kellett kibontanom szövegmondás közben, és mivel a kezem nagyon síkos volt az előző jelenetben történők miatt, csúszott az üveg nyakán, nem tudtam kihúzni a dugót. És azon kaptam magam, hogy mindjárt véget ér a szövegem, de nem tudok rögtönözni, mert nincs ehhez kellő tudásom. Ráadásul, ugyanazt a szöveget sem mondhattam el még egyszer, mert abszurd lett volna, nem talált volna. Pánikba estem, megálltam, ránéztem Attilára és azt mondtam neki: „segítség”! És akkor átvette ő a szót, a pezsgősüveget, kibontotta stb. Előadás után megkérdezte tőlem, „honnan jött neked akkor ez a szó?” Akkor, a pánik pillanatában eszembe jutott egy magyarra szinkronizált cowboyfilm, amelyet gyermekkoromban láttam Nagyváradon, és amelyben két fickónak ki kellett lőnie egymást, de azelőtt még kinyírnia egy egész várost. Ebben a filmben az egyik haldokló kérte a társa „segítségét”, és akkor megkérdeztem nagyanyámtól, hogy mit jelent az, hogy „segítség”, és lefordította nekem, hogy az az „ajutor”. Megjegyeztem azt a szót, de soha nem használtam addig a pillanatig, amíg elő nem jött az előadás ama bizonyos „balesetekor”.

De már egyre könnyebben dolgozom együtt az M Stúdió társulatával, a marosvásárhelyi Vitéz Mihály próbáján pedig nagyon érdekes volt, hogy egy idő után Ándi Gherghe rendezővel, aki alapvetően román, de nagyon jól beszél magyarul, arra lettünk figyelmesek, hogy magyarul beszélgetünk anélkül, hogy ezt így elterveztük volna. Mintha reflex lett volna számunkra: kérdeztem valamit tőle, amire ő válaszolt, amire én magyaráztam neki valamit. És egyszercsak azt mondja nekem: „te, mi magyarul beszélünk”..

A Romániai napló. Sepsiszentgyörgy című dokumentarista színházi előadásotokban érdekesen és kiegyensúlyozottan mutatjátok be a román színészek életét egy többségében magyarok lakta városban. Én meg arra lennék kíváncsi – feltételezem, hogy erről is volt eszmecserétek –, miben különbözik a többségi, illetve kisebbségi tudat? Hogyan írnátok le, picit általánosítva akár, ezt a két különböző mentalitást?

Ioana: Hát, az az igazság, hogy én ezen soha nem gondolkodtam. Valószínűleg azért sem, mert beszélem a magyart és marosvásárhelyi vagyok. Nem éreztem annyira ezeket a dolgokat. Talán akkor éreztem egy kicsit, amikor a színházunknak kifogásolható volt a vezetése, az alacsony nézőszámot pedig azzal magyarázták, hogy itt a többség magyar. De ez nem igaz. Azt hiszem, jelenleg is a közönségünk zöme magyar, és jönnek, mert szeretik azt, amit mi csinálunk. De különben én nem követem a politikai történéseket, a televíziónkat soha nem kapcsoljuk a hírműsorokra, csupán focimeccset és rajzfilmet nézünk. Ezért nem vagyok napirenden a közéleti dolgokkal. Nem veszek részt sem a románok, sem a magyarok megmozdulásain. Lehet, hogy ez egy hiba, de én ezt felvállalom. A közösség életében az elvárások és a lehetőségeim függvényében veszek részt, próbálok segíteni, ahol csak tudok, de nem föltétlenül magyaroknak vagy románoknak. Én nem teszek ilyen különbséget, amikor műhelyfoglalkozásra, tanfolyamra vagy bármi másra kérnek fel. Tudom, hogy létezik ez a többség–kisebbség konfliktus, de engem nem érint, mert a bolti elárusítóhoz is annak függvényében szólok, hogy melyik nyelvre nyitottabb.

Sebastian: Ilyen különbségek nálam sem léteznek, és azt hiszem, hogy a szüleim tanítottak erre. Nincsenek számomra ilyen korlátok. Kolozsvárnak is egy olyan részén nőttem fel, ahol mindenféle nemzetiség élt. Így, amikor a románokkal veszekedtem, magyar voltam, amikor a magyarokkal veszekedtem, akkor meg román, és ha mindkettővel, akkor pedig cigány. Senki nem verte belém ezeket a korlátozásokat. Számomra még a geopolitikai határvonalak sem nagyon léteznek. Szerintem az országhatárok amúgy is láthatatlanok, csupán a térképen léteznek, és azért, hogy legyen valami viszonyítási alapunk – mert ilyen az ember, szüksége van ilyesmikre a túléléshez. De lényegében ezek nem léteznek, és nem is kellene létezniük, csupán támpontként, hogy ne legyen káosz. Ilyen értelemben, szerintem a nyelvi korlátoknak is csupán viszonyítási alapként kell létezniük, „aha, az illető ezt és ezt a nyelvet beszéli”. Ha pedig országhatárokról beszélünk: amikor az ember megérkezik Németországba, nem öltözik be németnek, nem lesz belőle más ember, és nem is viselkedik másként – vagy legalábbis ezt merem remélni!

Számomra semmiféle jelentősége nincs annak, hogy egy ember milyen nyelven beszél, legfeljebb csak azért, hogy megtanuljam az illető nyelvet. Eddig engem csak azért érdekelt, ki milyen nyelvet tud, hogy milyen nyelven tudhatok meg tőle ezt-azt. Az M Stúdióból a srácokkal van egy évek óta űzött játékunk: ki találja meg a legtöbb szinonimáját a saját nyelvén egy bizonyos szónak. Jól szórakozunk ezen, miközben a hasonlóságokat és különbségeket is megbeszéljük. Tudom és értem is, hogy ki találja ki az ilyen konfliktusokat, mert ha nincs probléma, ugye, ki kell találnunk egyet, amelyben vagy a magyarok vagy a románok hibásak. Ezek mesterségesen fabrikált fantomok. De lehet, hogy nem is válaszoltam a kérdésedre, mert számomra tulajdonképpen nincsenek határok a nemzetek között… Persze, aki ismeri a 2012-ben történt epizódomat, akár azt is mondhatja, hogy képmutató vagyok, de amúgy az én lelkemben tényleg nincs ilyen különbség. Akkor írtam egy nagyon dühös levelet, bejegyzést, amelyben sokak szerint összeszidtam a magyarokat, és főként a székelyeket. Érdekes volt, hogy a levél után nagyon nagy százalékban magyarok hívtak fel, hogy megkérdezzék, mi történt velem – köztük a kollégáim a magyar társulatból és maga Bocsárdi László is. Nyilván, tévedtem, hogy azt a nyelvezetet használtam és túlságosan indulatos voltam, de egyébként mindenki jól ismert, tudta, hogy ki vagyok. Persze, megtorpantak, hogy vajon mi lehet ez a kifakadás. Én azonban úgy gondolom, hogy már csak azért sem lehetek bujkáló nacionalista, ahogy azt egyesek gondolhatják, mert itt akarok élni, Sepsiszentgyörgyön – megformálnivaló szerepeim és felnevelnivaló gyermekeim vannak.

Ioana: Van egy történetem, ami a nyelvi határokat érinti. Éppen valami olaszokkal hoztunk össze egy előadást, egyik este pedig elmentünk együtt egy sepsiszentgyörgyi lokálba, ahová magammal vittem a kisebbik fiamat, Christofot is. A szomszédos asztalnál ült egy vele egykorú kislány, aki csak magyarul beszélt. A két gyermeknek úgy sikerült kapcsolatot kialakítania, hogy együtt játszottak, a tekintetükkel beszélgettek, nem használtak semmilyen nyelvet – nagyon megható volt. Ebből arra is rájöhetünk, hogy kommunikálni csupán akarni kell.

Szerintetek melyek a román–magyar viszony tabui? Miről kellene szólnia a közbeszédnek a centenáriumi évben ahhoz, hogy a következő száz év egy kicsit más legyen, békésebb?

Ioana: Az én szempontból ez nagyon egyszerű: a legfőbb tabu az akarat és a szándék. Mindkét oldalon hagyni kellene a mindenféle bizonygatásokat, vagyis azt, hogy mindenáron bebizonyítsuk egymásnak: egyfelől azt, hogy „én magyar vagyok, és többségi”, illetve „én román vagyok, és Romániában élünk”. Számomra ez az egyetlen és legfontosabb tabu: belátjuk-e azt, hogy ez így nem jó. Persze, én most egy ideális dologról beszélek, ami soha nem fog megtörténni. De ha ezt a buta büszkeséget félretennék, illetve az iskolákban, templomokban és a családban folytatott mindkét oldali propagandát felszámolnák, akkor békében tudnánk élni. Például a parkban, amikor az egyik vagy a másik gyermekem odajön, hogy nem tud értekezni egy magyar gyermekkel, soha nem azt mondom, hogy „látod, meg kellett volna tanulnia románul”, hanem azt, hogy „na, látod, miért mondom neked, hogy meg kell tanulnod magyarul”?! És itt van szerintem a dolog nyitja: a következő nemzedékeket mindezek alól felszabadítva kell felnevelnünk.  Amúgy, ha javasolhatok neked interjútémát, azokkal az emberekkel kellene elbeszélgetned még, akik innen, Székelyföldről a román többségű nagyvárosokba mentek egyetemre és egyszercsak azon kapták maguk, hogy még a nagyon nyitott emberekkel sem tudnak zöld ágra vergődni, mert nem volt ehhez elég romántudásuk. És erről ők maguk meséltek nekem, hogy milyen jó lett volna időben megtanulni románul. Ők már olyan szülőkké válnak, akik felkészítik az ilyen helyzetekre a gyermekeiket.

Sebastian: Én csak azt nem értem, hogy az egymással való viszonyunkban miért kell számítania például annak, hogy ki milyen vallású vagy melyik focicsapatnak drukkol. Persze, vannak nyitott emberek, de családon belül és a társadalomban, meg persze a politikusok is azt sulykolják az emberekbe, hogy vannak ilyen különbségek. Én utálom a politikusokat és a politikát is – nyilván, egy művésznek ez áll jól. De ezen túl, még a Romániai napló. Sepsiszentgyörgyben is azt hangsúlyozom: én nem hiszek a románok és magyarok közötti konfliktusban. Ezek tulajdonképpen nem is léteznek, hanem felsőbb érdekből fabrikálják. S bár felfordul a gyomrom tőle, racionálisan megértem, hogy miért „kell” léteznie ennek az ellentétnek. Nagyon alávaló, de nyilvánvaló érdek ez: valaki felhasznál egy embercsoportot a saját céljaira. Tehát megértem az elveket, amelyek alapján ide lehet jutni.

A valóságban azonban ilyesmi nem létezik. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy ha látok az utcán egy nőt burkában, akkor eretnekség miatt meg kellene máglyán égetnem őt azért, hogy megvédjem tőle a kereszténységet. És abban sem hiszek, hogy el kell mennem a referendumra, hogy megvédjem a gyermekeimet. Ezeket mind azért találják ki, hogy maszlagként beadják azoknak az embereknek, akiknek ehhez megfelelően alacsony az intelligenciahányadosuk. Amolyan „kínai termék” ez: „olcsó” is, meg „jó” is. És ugyanez a helyzet a cigányság esetében. Emlékszem, hogy gyermekkoromban azt mondták – és ez sokk volt számomra akkor – „ha nem leszel jó, jön a cigány és elvisz”. Az első kérdés, ami átfutott az agyamon ennek kapcsán gyermekként, az volt: „és vajon mit tudna nekem csinálni az az ember”? Nem értettem, hogy az illető mitől lehet olyan szörnyeteg, hogy engem vele kell ijesztgetni, és miért éppen vele?! Azóta „fejlődött” a társadalmunk: most már a homoszexuálisok „veszik el” tőlünk a gyermekeket..

Ioana: Amikor Andreas kicsi volt, neki is mondtak ilyeneket idegen bácsik, én meg mondtam neki, hogy ez egy valótlan hülyeség. Abban az időben mi a Szemerja negyedben laktunk Fekete Lovas Zsolt színészkollégánkkal közös tömbházban, akinek kislányával, Hédivel pedig együtt játszott a mi gyermekünk. Akkor mondtam a gyermeknek: „ők a barátaid, cigányok, de látsz-e valami különbséget köztünk és köztük”?! Erre Andreas az mondta, hogy „nem”, és akkor megegyeztünk abban, hogy „a bácsi bizonyára máshol él, mert itt, ahol mi élünk, nincsenek ilyen különbségek az emberek között”

Sebastain: Volt egy ennél csúnyább epizód is, amikor Ioana a már nem használt gyerekkocsinkat odaadta egy őrkői asszonynak. Én éppen akkor értem haza Zsolttal a színházból egy közös próbánkról, Ioana pedig elsírta magát, hogy a lépcsőházfelelős elmagyarázta neki: nem kellene ilyeneket csinálnia, mert „odaszoktatja az őrkőieket”. Én erre feldühödtem, és odaordítottam az illetőnek: „na, ide figyeljen, itt van ez a cigány ember, és ő idejött az én lakásomba, érti, pont az én házamba”! Persze, ez nem volt teljesen igaz, mert Zsolték két emelettel alattunk laktak. De akkor is, maga a hozzáállás nagyon felháborított… Igazából nem is értem, hogy a társadalom miért viselkedik így. Azt hiszem, azért, mert könnyű, kézenfekvő ebbe a csapdába beleesni. És ezek azért válnak tabukká, mert egyfelől kézenfekvő, másfelől nagyon nehezen megoldható, kijavítható dolgok. Nyilván, az önérzetről is szól az egész: „román vagy, a saját földed ura, nem engedheted meg, hogy ezek ezt meg ezt csinálják” és fordítva is: „ez itt a Székelyföld, nem hagyhatjuk, hogy stb., stb.” Másfelől, el kell mondanom, hogy pont ma (szeptember 30-án) lesz tizenhárom éve annak, hogy Sepsiszentgyörgyön letelepedtem, és ez idő alatt egyetlen egyszer mondták nekem agresszíven, fenyegetően és egyáltalán nem viccből azt, hogy „tanulj meg magyarul, ha itt akarsz élni”. Egyetlen egy alkalommal tizenhárom év alatt… Olyan körülmények között, hogy én a város több pontján megfordulok naponta, ismerem az embereket és ők is engem. Fura viszont, hogy fordított irányban többször hallottam ezt. Persze, az is igaz, hogy a legutóbbi ilyen eset egy román–magyar meccsen volt, és a szurkolótáborból szólt be valaki a csoportunkban lévő egyik magyar társunknak. Ennek kapcsán is csak azt tudom mondani: az embereknek rá kellene jönniük, hogy nekik nem ezek a valós problémáik. És ez itt a fogas kérdés: hogyan juthatunk el arra a felismerésre, hogy valójában nem ezek a mi problémáink?

 

Forrás: www.maszol.ro

17 perc