Roxana Tudor, Csíkszeredában élő olténiai nő a magyar nyelvről: olyan, mint egy simogatás

19 Napja

cikkek

Van egy fiatal olténiai nő, aki eltökélten, kitartóan jelenleg is tanulja a magyar nyelvet. Nincs magyar felmenője, és még csak nem is egy magyar férfi iránti érzelmei sarkallták erre. Ennek a nyelvtanulásnak az előzménye misztikus, már-már hihetetlen. Baleset áldozata lett: 2015-ben rázuhant lakásában egy könyvespolc, az ebből származó fizikai és szellemi traumáit pedig Zámbó Jimmy zenéjével, de főként a magyar nyelvvel gyógyította, amely orvosság volt számára. Azóta Csíkszeredában él, és tapasztalt már jót és rosszat is a helyi közösség részéről. Roxana Tudor marketinges szakemberrel a magyar nyelv tanulása mellett erről is beszélgettünk románul. De azt is elmondta: miben hasonlít az általa ismert Székelyföld szülőhelyéhez, Olténiához.

Amikor eldöntöttem, hogy egy olyan teljesen román emberrel szeretnék a magyar nyelvről és a román nyelv oktatásáról beszélni, aki önszorgalomból tanult meg magyarul, rá kellett jönnöm, hogy környezetemben nincs ilyen személy. Egy barátnőm nevezte meg önt ilyenként, és akkor most hadd kérdezzem meg, belevágva a közepébe: hogyhogy nem adta fel az első próbálkozások után ennek a nem túl könnyű nyelvnek az elsajátítását? Ráadásul a magyartanulást az a közeg sem ösztönzi, bátorítja, amelyben élünk. Hogy áll most ezzel a tudással?

Néhány éve az én környezetemben is körülbelül annyi magyar volt, ahány román lehet most az önében. Következésképp, nem volt kézenfekvő az esély, hogy anyanyelvű közegben tanulhassam meg azt a nyelvet, amelyet elsajátítani készültem. Kezdetben a tanulás az interneten talált információkra egyszerűsödött: köznapi kifejezésekre, ennél valamivel több nyelvtani elemre, különböző énekek verssoraira. Ezt követte az a társalgási útmutató, amely mindenhová elkísért, valamint két hatalmas szótár. Mindezek az alapinformációimat biztosították, idővel pedig a verseskötetekkel, népmesegyűjteményekkel, szépirodalommal, újságokkal, folyóiratokkal és albumokkal egészült ki a sor – és, többek között, egy székely szótárral is.

Kezdetben voltak amolyan tévelygő időszakaim. Mivel egy, a latin nyelvcsaládhoz tartozó nyelvbe születtem bele, a magyar nemcsak egzotikusnak, hanem megjegyezhetetlennek is tűnt. Bár az is igaz, elkövettem azt a hibát, hogy úgy tanultam meg szavakat, hogy nem elemeztem magamban a megtanultakat. A „hétfő” számomra román „luni” egyenes megfelelője volt mindenféle más ésszerűség nélkül. De ez valószínűleg valamennyi idegen nyelv megtanulásakor felmerülő kezdeti nehézség: hiányzik a szükséges tudásalap ahhoz, hogy az ember logikus összefüggéseket teremtsen.

Akkor bátortalanodtam el, amikor azon kaptam magam, hogy sokat olvasok, de keveset jegyzek meg, és gyorsan felejtek. De szerencsém volt a lelki motivációval. Mert ez mindig visszatérített a magyar nyelv közelébe. A lelkem ott érezte magát jól, békében. És rá kellett jönnöm, hogy én nem tanulom, hanem megélem ezt a nyelvet. Ez a mai napig nem változott. Talán ezzel magyarázható az is, hogy bár nem beszéltem a magyart, mégis értettem a versíráshoz. Nem az eszemmel, hanem a szívemmel írtam.

Ma is így van ez: kezdtem érteni a beszélt magyar nyelvet, eléggé jól írok, és tudom már, hogy a „hétfő” tulajdonképpen a „hét feje” (”cap de săptămână”), a beszéd gyakorlatának hiánya miatt azonban jelenleg ez áll az utolsó helyen az ismereteim között. De a lelkem mindig fellángol a magyartól – legyen szó zenéről, irodalmi szövegről, egy magyar gyermekről, aki még alig-alig gügyög édes dolgokat a parkban, netán a repülőben felfedezett magyar feliratról, például. Minden hang, minden magyar szó jót tesz nekem. Olyan, mint egy simogatás.

El kell mondanom, hogy az ön vallomása – amelyet egy román portálon olvastam – arról a majdnem szürreális helyzetről, amely a magyar univerzummal való találkozójához vezetett, teljességgel megbabonázott. Másfelől, nehezen tudom felmérni azt is, hogy a magyarok hány százaléka ismerheti kultúrájának azokat a mélységeit, amelyeket ön olténiaiként ismer. Mit tudott ön a magyarokról a baleset előtt? Az országnak abban a szegletében, amelyből ön is származik, a sajtó ezt a közösséget holmi hálátlan hordaként ábrázolja, a románság kerékkötőjeként, amely ráadásul még Erdélyt is „le akarja csatolni” Romániáról…

A baleset előtt mindössze annyit tudtam, hogy Romániában él egy magyar közösség „valahol Erdélyben”, és hogy a történelem során volt a magyarok és románok között egy amolyan ping-pong a különböző földterületekkel. Nem nagyon figyeltem fel a két nemzet, etnikai közösség kölcsönös mérgezését célzó médiadiverzókra, de a magyarok világának felfedezése sem érdekelt különösebben. Én meg a magyarok gyakorlatilag ugyanbban a házban élő idegenek voltunk 35 évig. Mindaddig, amíg a lelkünk talákozott.

Nagyon világos számomra az, hogy a nyelvtanulás vágya és szemvedélye méltán verseng a racionálisabb érvékkel, e tevékenység szükségszerűségének indokaival. Az ön esetében az előbbi van túlsúlyban. Beszéljen egy kicsit a nyelvtanulási technikájáról, és arról, hogy hová sikerült ezzel a módszerrel eljutnia.

Igen, nálam egyértelműen az érzelmi indok volt az, ami miatt fellángolt a nyelvtanulási vágyam. Az alapszókinccsel kezdtem az egészet, valamint a magyar nyelv Swadesh listájával: a számokkal, a hét napjaival, a hónapok nevével, a színekkel, az otthonhoz kapcsolódó fogalmakkal, a családdal, a földrajzi megnevezésekkel, állatnevekkel, közszájon forgó igékkel, a testrészek megnevezésével. Ezt követően rengeteg nyelvtant tanultam (a magánhangzó-harmóniát, a főnevet és annak többszörösen bonyolult használatát, a névmást, számnevet, jelzőt, a határozót összehasonlító fokozataival, és az igét – amelynek alanyi és tárgyas ragozása még mindig fejtörést okoz, az összetett mondatokat stb). Ezután az egyre bonyolultabb szókincsbeli elemek elsajátítása következett: közmondások, nyelvtörők, imák, nyelvi poénokat tartalmazó viccek, ételreceptek,  na meg Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila…

És egy idő után írtam egy verset is az általam kedvelt ”Tedd a kezed” mintájára, olyan román nő szemszögéből, aki az új nemzetéhez szól lélektől lélekig.

A szívem magyar

Nézz az égre

s ablakomra,

mintha házam

Holdon volna.

 

Úgy aludj, mint

ki jósolna,

mintha álmod

álmom volna.

 

Bocsáss meg, mint

ki csókolna,

mintha hibám

hibád volna.

 

Fújjon szeled

tavaszomra,

mintha mennyem

mennyed volna.

 

Úgy hallgass, mint

ki táncolna,

mintha zeném

zenéd volna.

 

Úgy szeress, mint

ki harcolna,

mintha szívem

magyar volna!

Ami a lingvisztikai elemeket illeti, meg kell jegyeznem, hogy idővel a magyar ragozó nyelvi jellege igen jó barátommá vált, holott eleinte leírhatatlan pánikot idézett elő bennem.

Amikor az ismerőseim a magyar nyelvi logikámra rákérdeznek, a „hihetetlenül” szóval szoktam példálózni, amelyet a következőképpen látom: hi (a hinni ige töve) + het (lehetőséget kifejező morféma) + etlen (fosztóképző, amely a hiányt jelöli) + ül (melléknévhez hozzáadott képző, amely azt határozószóvá alakítja). Gyakorlatilag, a ”hihetetlenül” annyit tesz, mint ”hinni + lehet + nélkül + módozat” = ”annak a módja, ahogy nem lehet hinni” = ”incredibil”. Így történnek a magyar dolgok az elmémben. Ezért is mulatnak rajtam a magyar barátaim, akik a „jelzők királynőjének” neveztek el.

De el kell itt mesélnem az utóbbi három év egyik legintenzívebb pillanatát, amikor egy reggel arra ébredtem Bukarestben, hogy az álmom első részét magyarul álmodtam. A történet helyszíne Budapest, Csepel környéke volt: egy csónakban ültem, amelyet sodort a víz, én meg egy utopikus fa ágára kapaszkodtam fel egy szigeten. Aztán pedig elindultam, hogy visszaszerezzem a csónakom a helybeliektől, és magyarul magyaráztam az egyik nőnek, hogy „asszonyom, az az én hajóm!” Az első álomnak egy olyan nyelven, amely nem az anyanyelved, van valami rejtett és valós metafizikája. Annak bizonyítéka, hogy egy új univerzum nyílik meg számodra még a tudatalattidban is, ez annak a szenvedélynek a mércéje, amely ébrenlétedben ural.

Azután, hogy idén Csíkba költöztem, a szókincsem üzleti kifejezésekkel bővült. És mivel jelenleg marketinggel foglalkozom egy olyan nagyvállalatban, amelynek paicát románok és magyarok alkotják, boldogan állok a kétnyelvű kommunikáció kihívásai elé. Sőt, román anyanyelvű üzletfeleimnek olykor be is mutatom a magyar nyelv szépségeit és gazdagságát, és úgy tűnik, hogy érdeklődéssel és örömmel ízlelgetik a történeteimet.

Nem mondhatom, hogy az utóbbi három évben a szó igazi értelmében tanulmányoztam a magyar nyelvet. Egész egyszerűen sokat olvastam, ahányszor alkalmam volt erre, vagy alkalmat kerítettem. Sokat kérdezősködtem a magyar barátaimtól és figyelmesen hallgattam őket. Magyarul beszéltem magamban otthon. Teleraktam a lakásom cédulákkal, amelyekre a tárgyak nevét írtam, amíg meg nem jegyeztem ezeket. És sokat énekeltem. Írtam. Éltem. Nem tudom, hogy milyen tudásszintre jutottam el. Tudom viszont azt, hogy mindig megkönnyezem, amikor az Erdély felé című dalt hallgatom, például. És azt is, hogy bizonyára soha nem fogom folyékonyan beszélni a magyart. De azt is tudom, hogy az idők végezetéig fog ott csörgedezni a lelkemben.

Egy nyelv elsajátítása bizonyára nem is annyira nehéz, mint amennyire nehézkes lehet megérteni azokat a kulturális árnyalatokat, amelyek egy olykor megfejthetetlen szellemiség részei azok számára, akik nem az illető kultúrába születtek bele. Ön nagyon közel került a székely kultúrához. Van-e hasonlóság eközött és az olténiai kultúra között, vagy ég és föld a kettő? Hogyan írná le egyiket, hát a másikat?

Valóban, a kulturális árnyalatok azok, amelyek diktálják egy nemzethez, etnikumhoz való közelségünk. Ezek megértése türelmet igényel, valós érdeklődést, kíváncsiságot és tágra nyitott szívet. Ilyen körülmények között az ész majd bizonyára teszi a maga dolgát.

A székely kultúra kedves számomra. Olyannyira, hogy megengedtem magamnak azt a luxust, hogy a nagyszerű oldala mellett a kevésbé jót is felismerjem. Büszke vagyok magamra, hogy elértem az objektív személetnek ezt a fokát. Tudja, amikor Székelyföldre költöztem, a lelkemben azzal a meggyőződéssel jöttem, hogy itt csupa tisztalelkű ember él. A Jóisten ellentmondott nekem ebben, és megmutatta azt, ami a legcsúnyább lehet egyes emberekben: láthattam, amint emberek szégyenérzet nélkül hazudnak a kenyéradójuknak és lopnak is a kezéből, láttam olyan embereket is, akik csöpnyit sem tisztelték a párjukat vagy a családjukat, láttam rossz és irigy embereket, és láttam méltóság nélküli, nem szavatartó embereket, olyanokat is, akik nem ismerték be, ha valamit nem tudtak, és mégcsak nem is akarták azt megtanulni. Ez egy fájdalmas sokk volt számomra. Olyannyira fájdalmas, hogy már-már azon gondolkodtam, vajon nem tévedtem-e mindez idő alatt a székelyeket illetően.

A választ pedig ugyancsak a szívem adta meg: nem, nem tévedtem. Ahogy mindenütt a világban, Székelyföldön is vannak alávaló és nagyszerű jellemek. Ez attól függ, hogy kiknek engedjük meg azt, hogy a környezetünkben legyenek. Én szeretem körülvenni magam nyugodt emberekkel, olyanokkal, akiktől tanulhatok, és akiket magam is megihlethetek, olyan egyszerű és tiszta emberekel, akik meg tudnak hatódni, és nem félnek attól, hogy kifejezzék érzelmeiket. Olyan emberekkel, akik tudnak mesélni és igazából mosolyogni, akiket tisztelhetek és csodálhatok.

Szerencsére, sok ilyen székely ember van. És áldás volt találkozni velük. Nekik köszönhetem, hogy visszaigazolást kapott az, amit a szívem súgott.

Ami a székely és az olténiai kultúrát illeti, előre kell bocsátanom, hogy ugyanolyan embereket választottam magam köré Olténiéban is, mint amilyeneket itt. Mert a kultúrát emberek alkotják, ők szülik meg és viszik magukkal századokon keresztül. Ezért sincs ég és föld különbség a két kultúra között.

És amikor kultúráról beszélek ebben a szövegkörnyezetben, akkor az életvitelre gondolok. Sokszor azon kapom magam, hogy Székelyföldön a hozzám közelállóknak gyakorta mondom azt: „pontosan így mondja ezt anyám is” „ugyanígy csinálják ezt délen is” „nekem is volt ilyesmim gyermekkoromban”, „Olténiában is van ehhez hasonló”.

A székelyek és az olténiaiak is megművelik a földjüket – legyen szó hegyvidékről vagy kiterjedt síkságról.A székelyek és az olténiaiak is rendelkeznek a szilva elkészítésének tudományával: az előbbiek pálinkának, utóbbiak pedig cujkának nevezik, míg az előbbiek ugyanezt a kifejezést a felforralt pálinkára használják.

Egyik is, másik is szereti a néptáncait és népdalait. A különbség itt az, hogy a székelyek úgy szeretik a népvsieletük, hogy gyakran felöltik, míg az olténiaiak úgy, hogy ennél sokkal ritkábban veszik fel (és sokkal kevesebben is rendelkeznek vele). Mindkét kultúrában létezik, sajnos, az az örökölt tendencia, hogy a férfi a nőt felülről kezelje. Bár észrevételeznem kell, hogy a fiatal nemzedék már változtat ezen a mentalitáson, és ez örömmel tölt el.

Vannak jó gazdaemberek Olténiában és Székelyföldön is. Ha a székelyföldi házakat nézzük, akkor azt hihetjük, hogy a székelyek jobban, nagyobb gonddal gazdálkodnak. Székelyföldön viszontláthattam sok olyan tárgyat, amelyeket olténiai nagyszüleimtől ismerek: szekeret, igát, gereblyét, mérleget, bográcsot… Ezek szaga a gyermekkoromat idézi fel. A székelyek lova, hámja és kantárja is a nagyszüleim jószágaira emlékeztet. Ugyanazzal a gonddal és tisztelettel viseltetnek az állatok iránt Hargita és Dolj megyében.

A konyha viszont már a különbségeket fedi föl. A disznóhúst Székelyföldön szárítva-füstölve készítik le – kolbászt, szalámít, bélszínt, szalonnát. Olténiában ezzel szemben fagyasztva és zsírban tárolják – és ugyanígy a kolbászt és a szalonnát (amelyet ott sonkának neveznek), amelyet lefagyasztva vagy fokhagymás sóoldatban tárolják.

Olténiában a főtt étel sokkal kevésbé fűszerezett és zsíros. Gyakrabban készítenek sültet nyárson. Az olténiaiaknál a leves (csorba) savanykás. Míg a székelyek édes ízű, paprikával fűszerezett levest főznek sok zsíradékkal. Gyakori náluk a bográcsban főzött étel. Ami a süteményeket illeti viszont, a két tájegységen hasonlók. De amíg délen több bort isznak, mint cujkát, Székelyföldön nagyon sok pálinkát és igen kevés bort – ez utóbbi a klímának és a talaj minőségének is tulajdonítható.

Az imént a vidéki élet vonatkozásait írtam le. Azonban, ha az urbánus közegről beszélünk, akkor a székely városok lakói sokkal extravertáltabbak, mint az olténiai városokéi. Sokkal nyitottabbak az újra, a korlátozások levetkőzésére, a Nyugat-Európára jellemző modern bátorságra. Mindez tettenérhető az öltözködésben, a hajviseletben és kiegészítőkben, és abban a szabadságban, amelyet gyermeküknek megadnak már zsenge koruktól.

Az olténiaiak sokkal klasszikusabbak, tradicionalistábbak, autoriterebbek családtagjaikkal – ruházatuk és kinézetük is arra utal, hogy a klasszikus kánonok fele hajlanak, tartanak a feltűnéstől, attól, hogy más, bátrabb dolgokat kipróbáljanak. És itt most a többségre utalok az alapján, ahogy én ezt megfigyeltem.

Persze, mindkét oldalon vannak kivételek is: klasszikusabb székelyek és nagyon modern olténiaiak. Olténiában még mindig létezik az előző nemzedékektől örökölt félelem: „vajon mit szól, mit gondol majd a világ?” ha ezt vagy azt teszem, vagy nem teszem. Ilyen értelemben az olténiaiak némiképp másoknak élnek – nem szeretnék kiábrándítani a családot, barátokat, kollégákat, az ő szájízük szerint akarnak cselekedni.

A székelyek hevesebbek. Kevésbé érdekli őket az, hogy a többiek mit gondolnak: „ezek vagyunk, így éljetek velünk”. És még felfigyeltem egy dologra: a válási ráta sokkal magasabb Székelyföldön, mint Olténiában. Vélhetően éppen az említettek miatt. Az olténiaiak számára elválni némiképp szégyenletes dolog, és azt választják inkább, hogy évekig sínylődjenek rossz házasságokban, kapcsolatokban. Eközben a székelyek számára nem jelent gondot többször is elválni és gyermeket vállalni több különböző házasságban, kapcsolatban.

Mindkét közösségben élők makacsok, büszkék, és némiképp manipulálhatók, önteltek, fogékonyak, néha agresszívak, ugyanakkor nagyon vendégszeretők is. A székelyek ugyanakkor inkább vágynak a kulturális megnyilatkozásokra, mint az olténiaiak. Székelyföldön mindig van festészeti vagy más művészeti kiállítás, könyvbemutató, sok koncert, kulturális talk-show vagy fesztivál (különböző terményeket, zenéket, filmeket vagy színházi előadásokat felsorakoztatók). Ez talán annak is tulajdonítható, hogy a közösség hosszú idők óta így tartotta élénken magát: olyan művészeti és kulturális eseményekkel, amelyek összehozzák az embereket, és ezáltal az együvé tartozás érzését és a közösségi tudatot teremtik meg.

Székelyföldön és Olténiában is nagyon lelkes a helyi sportoló csapatok drukkertábora, szenvedélyesen támogatják kedvenceiket: az olténiaiak a focicsapatjukat (amelynek számtalan sikere és az utóbbi időben sok konfliktusa is volt), a székelyek a jégkorongozókat, de a focicsapatjukat is (mindkettő országos szinten élen járt az elmúlt idényben).

Közös vonásuk a domináns szülőföldszeretet, az otthonuk, hajlékuk szeretete: az idősek nem utaznak sokat és gyakran, a fiatalok pedig mindig és vágyakozva térnek vissza szülőföldjükre.  Az olténiaiak és a székelyek is hirtelenharagúak, felülmúlhatatlan mulatozók, kreatívak és melankólikusak. Így látom én őket.

Ha megtehetném azt, hogy egyiket a másik világa bizonyos darabkáinak megélésére sarkalljam, akkor az olténiaiakat a székelyruhás, dalos és néptáncos eseményekre vinném el, megmutatnám nekik a székelykapukat és a hegyeket, hagyományos ételeket kóstoltatnék velük, elvinném egy jégkorongmérkőzésre és az erődtemplomokhoz. A székelyeket az olténiai szőlősökbe vinném, beavatnám a borkészítés rejtelmeibe, elvinném napozni a Duna-partra és a történelmi relikviákhoz, télen pedig az Oltra és Zsílre horgászni a jégen, ajánlanám nekik a fasírt és a sült halikra megkóstolását, a nyárson sült rákot és a szénen sütött sós csirkét puliszkával, elvinném sétálni a gyönyörű Romanescu parkba és egy jó színházi előadásra.

Mindent összevetve, hasonlóak és mégis nagyon különbözőek a székelyek és az olténiaiak. És nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott élnem minkét közösségben.

Nemrég a kormány  visszavont egy rendeletet, amely azt írta volna elő, hogy az elemi osztályokban olyan román nyelvtanárok tanítsák a magyar gyermekeket, akik nem ismerik minden esetben a magyar nyelvet. Az ön eddigi tapasztalatai szerint mi a legmegfelelőbb módszere egy idegen nyelv oktatásának? Mi a véleménye erről a rendeletről, amelynek visszavonása végül egy tanügyminiszter fejébe került?

Nem tartozom azok közé, akik szükségét érzik annak, hogy mindenről legyen véleményük, és óvakodom attól, hogy olyasmiről beszéljek, amit nem ismerek eléggé. Még soha nem láttam magyar gyermekeknek szóló román nyelvkönyvet. Történeteket hallottam magyaroktól és románoktól a románnyelv-oktatással kapcsolatos élgedetlenségekről. Ezért hajlok arra, hogy ténylegesen létezik ez a probléma.

Ha kormányzati intézkedésekkel próbálnak javítani a helyzeten, én ennek örülök. Minden lépés számít. Ennek ellenére, azt gondolom, hogy ideális esetben azoknak a tanároknak, akik román nyelvet tanítanak magyar gyermekeknek, kell ismerniük a magyar nyelvet, hiszen csupán ebben az esetben lehet optimálisan elmagyarázni egy új nyelv árnyalatait egy embernek, egy gyermeknek: anyanyelvén mesélve és magyarázva, párhuzamot vonva a két nyelv bizonyos elemei között. A magyar gyermekek többségének Romániában nem tanítják a magyart és románt párhuzamosan, amikor elkezdenek beszélni. Ezért, amikor óvodába vagy iskolába mennek, a román nyelv amolyan idegen nyelv. Ez a valóság, attól függetlenül, hogy tetszik vagy sem, és függetlenül attól is, ami a tévében látszik, a szubjektív jellegű vádaktól.

Próbáljuk elképzelni, milyen lenne az angolt egyenesen angolul tanulnunk, román nyelvű magyarázat nélkül a románok esetében, magyar nyelvű útmutatás nélkül a magyarok esetében. Kínkeserves, feltételezem.

Ismétlem: jó az, hogy tesznek lépéseket, hogy a legmagasabb szinteken is foglalkoznak a témával. Már csak az marad hátra, hogy a megtalált megoldások megfelelőek legyenk és meghozzák a várt eredményt. Én csupán abban reménykedem, hogy az oktatók lélekkel tanítják majd a magyar gyermekeket, bemutatják nekik a román nyelv gazdagságát.

Hogyan ösztönözné a magyarokat arra, hogy románul tanuljanak, és milyen módszerrel bátorítaná a románokat arra, hogy a magyar nyelvet elsajátítsák? Úgy tűnik, hogy száz év nem is olyan sok idő, nem jön ez magától, az együttélés természetességéből…

A magyarok számára a román nyelvtanulást a különböző hazai élethelyzetek tehetik szükségeszerűvé, hasznossá. Azt feltételezve, hogy nem ragadnak meg örök életükre közösségeikben, és hogy szakmai, egészségügyi, sporttal kapcsolatos érdekből elutaznak olyan helyekre, ahol a többség román, akkor a nyelvtudás igencsak hasznosnak bizonyulhat.

Az általam ismert romániai magyarok kilencven százaléka beszéli a románt, és ők azt is mondják, hogy hasznos számukra. Egyesek közülük annyira helyesen és választékosan beszélnek, hogy magasan felülmúlják, akár irigykedésre is késztethetnek sok román embert. Másfelől, hasznos is, meg kellemes is tudni annak az anyanyelvét, akivel gyakran érintkezel, még akkor is, ha ez utóbbiak száma alacsony. Ráadásul: a román nyelv széles univerzumot nyithat meg ismerőinek a költészet, szépirodalom, színház révén.

És ez fordítva is érvényes. A románság általában a többségi lakosság csapdájába esik: „a magyaroknak kell megtanulniuk a nyelvünket, nem mi az övéket”. És így, büszkeségből, önteltségből és makacsságból, a felszínességgel elegyített szubjektívizmusból elvész az esély arra, hogy Európa eme szöglete egyik fenomenális nyelvét megismerjék, amelynek ráadásul nagyon egzotikus a szabályszerűsége és fantasztikus a zeneisége.

Feltételezem, hogy a legtöbb magyarul beszélő román vegyes házasságban él vagy abból származik. Ezt leszámítva, nem tapasztaltam jelentősebb érdeklődést e tekintetben. És ez kár. A magyar földrajzilag és társadalmilag is nagyon kézenfekvő nyelv. Érdekfeszítőnek, provokatívnak és elbűvölőnek kellene lennie egy olyan nyelv elsajátításának, amelyet az országod lakosságának egy része beszél… Megismerni ily módon az erőforrásait, megtanulni a lelkiségét, felfedezni a „hazád fiait”, ha már a történelem egyazon tájakra vetett minket.

És ez érvényes a magyarokra is. Gyakorlatilag az ajánlásaim körkörösek és átültethetőek. Az emberek azonban a pohár üres részét szeretik szemlélni, és közömbösek a tele részével szemben, amelyet még soha nem ízleltek meg.

Van egy rossz hírem: a magyarok és románok között a pohárnak mindig lesz üres része. De van egy jó hírem is: a tele része mindig várni fogja békésen azokat, aki elég bátrak ahhoz, hogy a varázsában elvesszenek.

 

Forrás: www.maszol.ro

18 perc