Édesapja Debrecenből származott, édesanyja Békéscsabán született. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Tasnádon folytatta, Nagyváradon érettségizett 1943-ban. Budapesten egy évig kerámiakészítést tanult. 1944 májusában egész családját deportálták; a szilágysomlyói gyűjtőtáborból Auschwitzba, aztán Mauthausenbe kerültek, végül az ebensee-i haláltáborba hurcolták őket. Önéletrajzában így emlékezik a végzetes napokra: „A láger kapujában láttam utoljára a családomat.” Egyedül ő élte túl a háború borzalmait.
Visszaemlékezéseiben beszél arról, hogy nagyváradi évei alatt ismerkedett meg a színjátszás és a vándorszínészek világával, és hogy már tizenhat évesen rendező akart lenni.
Hazatérése után Tasnádon telepedett le, majd Kolozsváron folytatta a tanulmányait. 1946-ban felvételizett a Zene- és Színművészeti Főiskola színművészeti karára, de a rendezői szak beindulása után erre is beiratkozott. Tanárai közül Tompa Miklósra és Szabó Ernőre emlékezett vissza a legszívesebben.
Elsőéves korától játszott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, ahol 1949-től rendezett is. 1952-ben diplomázott, ezt követően rendezői és színészi munkája mellett a főiskolán is tanított.
A főiskola 1953-ban végzett évfolyama őt kérte fel, hogy csatlakozzon hozzájuk a nagybányai színház megalapítása érdekében, s társulatvezetőnek választották. Több évig igazgatta a társulatot és rendezte előadásaikat, majd 1956-ban velük együtt költözött Szatmárnémetibe, ahol jobb körülményeket teremtettek a színház működéséhez.
1955-ben ösztöndíjjal két hónapos moszkvai tanulmányútra ment. Hazatérte után lefordított, majd meg is rendezett egy Arbuzov- és egy Csehov-darabot. 1960-ban elhagyta a szatmári társulatot. Főleg Marosvásárhelyen és Kolozsváron rendezett, egy szemesztert a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben is töltött, ám itt csupán egyetlen előadást állíthatott színpadra (G. B. Shaw: Szerelmi házasság, 1977), bár ekkor már túl volt az erdélyi magyar színházi életben szemléleti fordulatot hozó marosvásárhelyi bemutatók sorozatán (Özönvíz előtt, 1971; Szerelem, 1973; Az ember tragédiája, 1975. január).
1975-ben visszatért a kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, amelynek haláláig főrendezője volt. Itt megrendezett Sütő-drámaciklusa az erdélyi magyar színjátszást szellemi fórummá, a közösségi sorsproblémák megfogalmazójává emelte (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975; Csillag a máglyán, 1976; Káin és Ábel, 1978; Szúzai menyegző, 1981).
Nemzetközi elismertsége érzékelhetően nőtt ebben az időszakban: a Sütő-drámák bemutatói mellett 1976–1982 között egy tévéjátékot és öt előadást rendezett Magyarországon, további hét előadást a volt Jugoszláviában, Szabadkán és Újvidéken.
A román kritika osztatlan elismerését vívta ki a marosvásárhelyi színház román tagozatán megrendezett Csehov-előadással (Cseresznyéskert, 1985), amelynek bemutatóját már nem érhette meg. 1993-ban a szatmárnémeti színház magyar társulata – az alapító rendező-igazgató meghatározó munkásságának elismeréseként – Harag György nevét vette fel a társulat nagybányai indulásának 40. évfordulóján.
Sírja a marosvásárhelyi zsidó temetőben található.
Lírai oratórium (Illyés Kinga pódiumműsora Szilágyi Domokos költeményeiből, 1974, Marosvásárhely)
Madách Imre: Az ember tragédiája (1975, Marosvásárhely)
Asztalos István: A fekete macska (1976, Magyar Televízió)
Nagy István: Özönvíz előtt (1977, Nemzeti Színház, Budapest)
Székely János: Caligula helytartója (1978, Gyula)
Móricz Zsigmond: Úri muri (1982, Vígszínház, Budapest)
Örkény István: Tóték (1982, Nova Gorica)
Kosztolányi Dezső – Harag György: Édes Anna (1983, Újvidék)
RoMIL [téves halálozási dátum, a temetői nyilvántartás szerint 1985. július 10-én halt meg]
Magyar színházművészeti lexikon. [téves halálozási dátum!] Budapest, 1994.
Harag György színháza. Szerk. Nánay István. Budapest, 1992.
Rendezte: Harag György. Szerk. Nánay István. Budapest, 2000.
Marosi Ildikó: Kis/Harag/Könyv. Emlékpróba. Csíkszereda, 2005.
Fotó: www.szinhaz.hu
4perc