Egy Szászrégenhez közeli faluban született, sokgyermekes földműves családban. Tanulmányait a helyi iskolában kezdte el, majd ösztöndíjasként a nagyenyedi Református Kollégiumban tanult. Az 1940-es, második bécsi döntést követően tanulmányait a II. osztálytól a szászrégeni római katolikus gimnáziumban, utóbb pedig a marosvásárhelyi református tanítóképzőben folytatta, ahol 1947-ben érettségizett.
Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte meg történelem és magyar nyelv és irodalom szakon. Tanárai közül nagy hatással volt rá Jakó Zsigmond, aki többek között a levéltári munka felé irányította, valamint Kelemen Lajos, akit az 1948/49-es levéltári gyakorlata alatt ismerhetett meg. 1949-ben ösztöndíjat nyert a szverdlovkszi (ma jekatyerinburgi) egyetemre. Innen egy szemináriumi dolgozatában megütött kritikus hangneme okán távoznia kellett, tanulmányait a jóval nyitottabb szellemiségű leningrádi (szentpétervári) tudományegyetemen fejezte be. 1956-ban Leningrádban védte meg doktori disszertációját és szerzett kandidátusi fokozatot. Doktori dolgozatában (Az 1437–38-as bábolnai népi felkelés, 1960) a huszitizmus erdélyi, moldvai és havasalföldi terjedését vizsgálta.
Hazatérve, bár Kolozsvárra kérte kihelyezését, Bukarestben kapott állást a Zsdanov Pártakadémián, ahol a román történetírás történetének oktatásával bízták meg. Az intézményt 1958-ban egyesítették, majd 1959-ben beolvasztották a Ştefan Gheorghiu Pártfőiskolába, ahonnan Deménynek – politikai okokból – nemsokára távoznia kellett. Még ugyanebben az évben az bukaresti Akadémiai Könyvkiadónál kapott korrektori állást, majd ő lett az új Románia története (Istoria României) sorozat kiadói szerkesztője. Ekkor került kapcsolatba a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet igazgatójával, aki 1962-től kutatóként alkalmazta. 1971-től az újonnan megszervezett Nemzetségkutatói Osztály vezetőjévé nevezték ki. Feladatát komolyan véve, ekkor kezdte megszervezni a Székely Oklevéltár új sorozatának kiadását, amelyet élete főművének tartott.
1989 után rövid ideig politikai szerepet is vállalt. 1994-től vendégoktatóként taníthatott Szegeden. 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 1999-ben a József Attila Tudományegyetem díszdoktorává avatták.
Tudományos pályafutása során 25 kötete (egyes esetekben társszerzőként) és több mint 200 tanulmánya látott napvilágot. Egy 1976-os interjúban pályaképének addigi részét három szakaszra osztotta, melyek közül az elsőt (nagyjából 1960-ig) a parasztfelkelések iránti érdeklődés fémjelezte. A második szakaszt a korai, 16–17. századi cirill betűs román nyomtatványok kutatása jelentette, melyek új adalékokkal gazdagították a román művelődéstörténetet. A régi nyomtatványok kutatásában radioaktív fényképezéssel vizsgálták a vízjeleket, összeállították a nyomdászati és a könyvdíszek repertóriumait. (Demény Lajos – Demény Lídia: Carte, tipar şi societate la români în secolul al XVI-lea. 1986).
A hatvanas évek vége felé ismét foglalkoztatni kezdte a parasztság története, melynek eredményeként a feleségével, Demény Lídiával és Paul Cernovodeanuval közösen kiadott kötetben az 1655-ös havasalföldi felkelést elemezték.
Ebben az időszakban születik meg egy másik munka, amelyben Erdély, Moldva és Havasalföld angliai kapcsolatait vizsgálták (Demény Lajos – Paul Cernovodeanu: Relaţiile politice ale Angliei cu Moldova, Ţara Românească şi Transilvania în secolele XVI–XVIII. Bucureşti, 1974).
A hetvenes évek legelejétől fordult hangsúlyosabban a hazai nemzetiségtörténeti kutatások irányába, azon belül is a székelység története felé (A székelyek és Mihály vajda. 1593–1601. 1977. Răscoala secuilor din 1595–1596. Antecedente, desfăşurare, urmări. Benkő Samuval és Vekov Károllyal, 1979), 1990 után pedig a csángók történetével is nyíltan foglalkozhatott. 2010-ben bekövetkezett halála előtt egy, a székelyek történetét feldolgozó íráson dolgozott.
Demény Lajos egyaránt jól ismerte Erdély, Moldva és Havasalföld történetét.
Fontosnak tartotta a román–magyar történészkapcsolatok ápolását, rendszeresen igyekezett megismerni mindkét oldal részéről a szakmai újdonságokat.
A kommunizmus cenzúrával terhelt időszakában sikerült megtalálnia a módját annak, hogy a magyarság történetét a román olvasóközönséggel is megismertesse.
Bethlen Gábor és kora. Bukarest, 1982.
„A gyarapodó tudás és jellem útján a Székely Oklevéltárig”. Demény Lajossal akadémikussal Barabás István beszélget. Erdélyi Toll, 2010. 4. sz. 81–90. o.
Violeta Barbu: In memoriam Demény Lajos; Papp Sándor: „Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt visszakapjuk életünk folyamán.” Demény Lajos emlékére; Vekov Károly: „Soha nem saját érdekét nézte, hanem másokét, a közét.” Gyászbeszéd Demény Lajos temetésén. In Tüdős S. Kinga (szerk.): Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön. In memoriam Demény Lajos (1926–2010). Sepsiszentgyörgy, 2013.
B. Kovács András: Demény Lajos életútja. A történész és igazának viszontagságai. (1–4. rész) Háromszék, 2009. febr. 7., 14., 28. és márc. 5.
Demény Lajos: A kölcsönös megismerés és megbecsülés szolgálatában. (interjú, lejegyezte Kopándi Ágnes) Korunk, 1976. 9. sz. 646–650. o.
Fotó: old.mta.hu
4perc