A Fehér megyei Székástóháton született, a család negyedik gyermekeként. Édesapja gazdatiszt volt egy ottani birtokon, édesanyja háztartásbeli. Tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban kezdte, majd átkerült Gyulafehérvárra, ahol a Majláth Főgimnáziumban érettségizett 1931-ben. Itt ismerte meg egyik nagy mintaképét, Bodó Ferenc természetrajztanárt. „Ő oltotta belém a természet szeretetét” – vallja. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, az I. Ferdinand Egyetem Természettudományi Karán diplomázott, ami hetven diák közül csak hetüknek sikerült. A kötelező katonai szolgálat teljesítése után tanársegéd lett a kolozsvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, illetve a Mezőgazdasági Főiskola Növénytani Tanszékén. Dr. Soó Rezsőnél doktorált Apahida környéke és növényzete témában.
1943-ban katonai behívót kapott, frontszolgálatra küldték, s a háború végén amerikai fogságba esett. Két év után tért haza, 1946-tól a Bolyai Tudományegyetem adjunktusa volt, 1968-tól egyetemi tanár lett.
A botanika több ágazatát is kiválóan művelte: foglalkozott florisztikával, rendszertannal, növényföldrajzzal és cönológiával, azaz növénytársulástannal.
Vizsgálatai elsősorban az erdélyi Mezőségre, a Nyugati-Szigethegységre és a Kárpát-koszorú növényzetére fókuszáltak (A Mócvidék legfontosabb mezőgazdasági kérdései, 1953; Excursii în Munţii Retezatului, 1971; Az Erdélyi Mezőség élővilágáról, 1973; Az Erdélyi-medence növényvilágáról, 1974).
További feltáratlan vidékeket is leírt botanikailag, és átfogó monográfiákat adott ki, részben társszerzőkkel közösen. Szakított a kolozsvári iskola leíró-rendszerező hagyományával, és a növényzetet nem pusztán magában vizsgálta, hanem a teljes környezeti tényezőegyüttes összefüggéseit ragadta meg. Az általa kidolgozott és továbbfejlesztett növénytársulások jelzőértékének értelmében bizonyos fajok és társulások (indikátornövények) képesek a talaj adottságait jelezni.
Tanárként is maradandót alkotott. Hozzájárult a romániai botanikai szemlélet alakulásához, de a természetet is sikerült becsempésznie az egyetem falai közé, biológusok új nemzedékeit indítva el.
Diákjai szeretetteljesen emlékeztek meg róla, felemlegetve, hogy minden előadását „Kedveseim”-mel kezdte.
A tanórákon túl is kapcsolatot tartott diákjaival, közös sétákon ismertette meg velük a növényvilág csodáit. Számos diákját segítette anyagilag is, főleg, ha származásuk miatt diszkrimináció érte őket. Tudománynépszerűsítő munkát is végzett, ezen művei közül a legjelentősebb a Mócvidék legfontosabb mezőgazdasági kérdései című brosúra, de újságcikkeket is közölt, főként az Erdélyi Gyopárban.
Szaktanulmányai itthon magyar és román nyelven jelentek meg, de német és orosz nyelvű folyóiratok is közölték a dolgozatait. Elsőként írt le számos növénytársulást. A Flora R. P. R. külső munkatársa volt, szerkesztőbizottsági tagja a Natura című folyóiratnak és a Studia Universitatis biológiasorozatának. Külső tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Egy korabeli jellemzés szerint „Csűrös István professzor személyében szerencsésen egyesül az alkotó tudós és a társadalmi, nemzetiségi elvárásokra mindig készséggel válaszoló ismeretterjesztő szakíró”.
Szenvedélye volt a bélyeggyűjtés, melyet összekapcsolt a munkájával is. Főként földrajzi és biológiai témájú bélyegeket és pecsételt borítékokat gyűjtött, a legérdekesebb darabokat filatéliai kiállításokon mutatta be. Ezek révén is a nagyközönség figyelmét próbálta felhívni a természeti és környezetvédelmi problémákra.
Önéletrajza Olvadó hópelyhek címmel 1996-ban jelent meg.
RoMIL
Bartók Katalin: Csűrös István botanikus 1914–1998 élete és munkássága. Centenáriumi emlékezések. Kolozsvár, 2015.
Puskás Attila: Egy életmű szintézise. A Hét, 1974. 38. sz.
Szabó Attila – Vincze János: Természettudományos arcképcsarnok. Csűrös István. Művelődés, 1980. 8. sz.
V. Z.: Csűrös István köszöntése. Korunk, 1982. 262–271. o.
Fotó: Nagy Tóth Ferenc, Fodorpataki László: Életút az Erdélyi botanika szolgálatában. Acta Scientarium Transylvanica, 2014 (22/1).
3perc