A többségben van egy tendencia az arroganciára – centenáriumi interjú Ion Bogdan Lefterrel

7 Napja

cikkek

Nincs olyan jelentős esemény a román történelem utóbbi kétszáz évében, amely konkurálhatott volna 1918. december 1-jével, de megérti azt, hogy a magyaroknak fenntartásaik vannak a Románia nemzeti ünnepével szemben – mondta a Maszolnak adott interjúban Ion Bogdan Lefter irodalomtörténész, közíró és politikai elemző. Beszélgetésünkben egy zaklatott, társadalmi, politikai útkeresésekkel teli száz évet tekintettünk át, amelyben kisebbség és többség sok mindent felróhatott egymásnak, és amelyben interjúalanyunk szerint nem volt olyan békés időszak, amelyben a közösségi viszonyrendszert új alapokra helyezhettük volna. 

Érdekes megállapítást tett egy bukaresti centenáriumi rendezvényen, amelynek témája a kisebbségek hozzájárulása volt az ország értékteremtéséhez. Azt mondta ott: a román kulturális közeg többnemzetiségű és többkultúrájú, a román kultúra pedig mindennek összessége. Hogyan kell értelmeznünk ezt a nem egészen szokványos megállapítást?

Ez tulajdonképpen egy banalitás, nem több jóérzésű ténymegállapításánál. Európa valamennyi népe multikulturális, nincs nemzeti, etnikai, nyelvi vegytisztaság. És ez érvényes a teljes földgolyóra, de különösen érvényes Európára. A többi kontinensen eltérő helyzetek adódnak, gondolhatunk arra például, hogy mindhárom Amerika európai nyelveket beszél, amelyek tulajdonképpen a gyarmatosítók nyelvei, és ez eléggé befolyásolja a nemzeti „specifikum” helyzetét, vagyis az önazonosság meghatározását.  Másfelől, ott van Afrika, amely úgy oszlik fel országokra, hogy ezek határai követik a hajdani gyarmatok körvonalait és azokat az egységesítő nyelveket, amelyek szintén az egykori gyarmatosítók nyelvei, hiszen helyi nyelvekből nagyon sok van, de ezek mind törzsi jellegűek. Minél mélyebben tekintünk ezekbe, a helyzet annál bonyolultabbnak tűnik.

Az Óvilágban, kicsiny Európánkban mindig voltak – ahogy egyébként szerte a világban – népvándorlások, keveredések, és természetes, hogy mindezek eredményeként létrejött egy bizonyos regionális nyelvi, etnikai, vallásos homogenizáció, azonban megőrizve bizonyos arányú, a többségétől eltérő etnikai, nyelvi, vallásos befolyást is. Teljesen pontatlan tehát az a meghatározás, amely szerint ezek száz százalékosan homogén nemzetek.

Ez az értelmezés egyfajta harmóniát szemléltet, miszerint az értékteremtéshez való hozzájárulás egyenrangú, még ha arányaiban különböző is. Na, de hadd kérdezzem meg akkor, hogy hol jön be a képbe a többség-kisebbség viszonya?  Mire jutottunk Romániában ebben a tekintetben az utóbbi száz évben?

Etnikai többségek szinte valamennyi európai államban léteznek. Az országhatárok megrajzolásának éppen az volt a lényege, hogy a tizenkilencedik században ilyen értelemben is létrejöhessenek a nemzetállamok. Persze, léteztek régebbi közigazgatási felosztások is, amelyek ugyanilyen elven alapultak, hiszen az 1880-as évekig egyfelől létezett az impériumok, királyságok és hasonlóan nagyméretű közigazgatási struktúrák kényszerű területi egymáshoz csatolással történt szélesebb ívű kiteljesedése, másfelől pedig ott volt az antik és középkori foganatú feldarabolódás, amely hercegségeket, báróságokat eredményezett. Amikor azonban, Herder nyomán megjelenik a nemzeti tudat, megtörténik a nemzeti egybeforrás és létrejönnek a nemzetállamok.

Ez a dolog hozta magával a többség-kisebbség viszonyt is. Nagyon kevés kivétel van az európai népek ilyen jellegű strukturálódása alól, és itt Svájc és Belgium példáját kell felhoznom, ahol nem létezik egyetlen többségi nemzet, hanem két vagy három közel egyenlő szeletre oszlik az együtt élő lakosság. Ezeket leszámítva mindenütt van egy szélesebb, ötven százalékot meghaladó többség és vannak kisebbségek. Ezek a viszonyok hullámzóak voltak a történelem során, a modernitásban vagy akár a posztmodern időszakban. Van példa harmonikus együtt élésre, de voltak fesztültségektől terhes viszonyok is, amelyek nyílt konfliktushoz és akár összecsapáshoz is vezettek.

A többség és kisebbségekre oszló közösségekben általában a többség részéről létezik egy tendencia az arroganciára, ahogy létezik egy bizonyos fajta frusztrációra és ellenreakcióra való irányultság is a kisebbségek részéről. Éppen ezért jelent meg a „kisebbségi jogok” fogalma, valamint a kisebbségi jogokért való küzdelem eszméje. Románia helyzete annyiban különleges, amennyiben valamennyi hasonló helyzetben lévő országnak megvan a saját történelme. Ezt leszámítva, persze hasonlóságokat is felfedezhetünk bizonyos európai régiókkal.

De maga a tény, hogy az az állam, amelyet Romániának nevezünk, két fázisban – 1859-ben és 1918-ban – egységgé forrhatott össze, annak az általános európai tendenciának a következménye is volt, amely a nemzetállamok létrejöttéhez vezetett ott, ahol ezek még nem alakultak ki addigra. Hiszen sokkal korábban létrejött már Franciaország, Britannia, mindenik a maga helyi történelmével.

Ugyanakkor arra is emlékeztetnék, hogy az 1918-as román államalapító dokumentumokban a kisebbségeket nemcsak megemlítették, hanem jogokat is biztosítottak nekik. Ráadásul olyan módon, amelyre – azt hiszem – ma is úgy tekinthetünk, mint a súlyosan diszkriminált erdélyi románok által évszázadokon át megélt történelem nagyszerűen megfogalmazott következményére. Ők azok a románok, akik a magyar és később az osztrák-magyar törvények által kisemmizett nemzetként részévé váltak a román állam többségi nemzetének. Azonban azokban a dokumentumokba nem ültették át ezeket a frusztrációikat vagy a bosszú valamely szándékát, hanem épp ellenkezőleg: ezekben a dokumentumokban a diszkriminált, a társadalom által hátrányosan megkülönböztethető közösségi létezés kifinomult, erkölcsileg is dicséretes megértése található.

Másfelől az is igaz, hogy ez az elmúlt száz év önmagában sem volt harmonikus. Mert az első világháborút a második követte, amely borzalmas nacionalista rohamok eredménye volt, és amely feldúlta egész Európát. Ezután 42 esztendőnyi kommunizmusban volt részünk, amely szintén ideologizált szabályokat kényszerített a társadalomra. Ezek a szabályok a rezsim bizonyos időszakaiban kedvezőek voltak a kisebbségeknek, míg másokban hátrányosan érintették őket. Mi pedig alig 29 évre vagyunk a rendszer összeomlásától, éppen a valós demokrácia időszakában, de nagyon távol még a jelenlegi román állam összeforrásától, amely lehetővé tenné számunkra azt, hogy a közösségi viszonyokat új alapokra helyezzük a nyugalom, az erkölcs és, végső soron, a racionalitás égisze alatt.

Tovább menve, ez a 29 év sem volt a nyugalom időszaka, hiszen rögtön a forradalom után elég hosszú ún. „átmeneti periódus” következett mindenféle társadalmi vergődéssel, beleértve az etnikumközit is. Majd, amikor Románia fejlődni, mélységeiben is változni, posztkommunista államból demokratikussá alakulni kezdett – ahogy egyébként Közép-Európa valamennyi állama –, közbejöttek a nagy nemzetközi válságok szeptember 11-étől Irakon és Afganisztánon át egészen a szíriai válságig és a migrációkig, illetve a gazdasági és pénzügyi világválságig 2006-2008-ban. Ezek a konjunktúrák kevéssé kedveztek a társadalom átfogó átalakításának.

Ennek ellenére is azt gondolom, hogy sokat fejlődtünk, és ma egy olyan társadalom a miénk, amely nyíltan elismeri multikulturális dimenzióit.

Az igaz, hogy az utóbbi harminc évet a közösségek egymással szembeni türelmetlensége is jellemezte, ugyanakkor főként a centenárium közeledtével felhangosodtak olyan felvetések is, amelyek szerint léteznek „lojális” és „kevésbé lojális” kisebbségek. Végül is mennyire helyénvaló egy ilyen kategorizálás? Mitől függ egy közösség  Románia iránti lojalitása, amely nemcsak országa, hazája is kéne hogy legyen az itt lakó közösségeknek?

Maga a „lojalitás” fogalma is értelmezhető, ez egy kulturális fogalom, ahogy a „nemzet” vagy az „identitás” is az. Amolyan konstrukciók, amelyek ugyan konkrétumokra épülnek – például a közös nyelvre –, de ezen túl meg minden, ami e fogalmakhoz kapcsolódó percepciónkat illeti, kulturálisan meghatározott képződmény. Magát a „lojalitást” is többféleképpen lehet meghatározni. De ki dönti el azt, hogy ki számít lojálisnak? Ugyanannak az országnak két állampolgára két különböző, egymástól eltérő magatartást nevezhet lojálisnak.

Persze, egyértelműen jelképes maga a tény, hogy a centenárium ünneplése kapcsán is szóba kerülhet ez a fogalom. Én azonban egy analitikusabb megközelítést választanék, amely nagyobb lehetőséget nyújt az objektív szemléletre. Másfelől egyfajta pozitív hozzáállást is jónak tartok, amely a megfigyelésre és elemezésre alapozott következtetésekkel elvezethet egy közösségen vagy lakosságon belül kialakult helyzet javításához, a köztük lévő, szociológiai értelemben vett „alkudozáshoz”.

Románia magyar etnikumú lakosságának helyzete valóban nagyon különleges, mert a többségi román etnikumétól különböző identitású más közösségektől eltérően, szomszédos a magyar etnikumú román állampolgárok „nyelvi hazájával”.  Ez a tény a magyar közösség soraiban egy határokon átívelő kontinuitás képzetét erősíti meg gyakorta egészen explicit módon, el egészen a revizionizmus gondolatáig, vagy legalábbis a román állammal szemben nem túl barátságos gondolatokig. És egy bizonyos pontig ez természetes is, hiszen létezett a kiterjesztett magyar állam, amelynek Erdély is része volt. De ugyanígy azt a valóságot sem lehet letagadni, megkérdőjelezni, hogy a jelenleg többségben lévő román etnikum öröktől fogva jelen volt Erdélyben. Persze, ezt senki nem tagadja, azokat a történészeket leszámítva, akik tudatosan meghamisítják a múltat.

Ilyen feltételek között kellene újragondolni a problémát, az állampolgároknak pedig felvállalniuk a saját helyzetüket, amely valamennyi említett esetben komplex identitást feltételező helyzet, valamennyi esetben kényelmetlen hozzávalókkal. Egyikünk sem él „az identitások Paradicsomában”, ezért minden közösségnek magának kell megterveznie a saját profilját – magyar etnikumú román állampolgárnak lenni pedig legalább annyira komplex és érdekes identitást jelent, mint például az, hogy valaki olasz származású amerikai, de bármely más kombinációra is gondolhatnánk. Ez nem azt jelenti, hogy minden olyan állampolgárnak, aki az övétől eltérő nyelvű és többségi identitású országban él, folyton a frusztrációin kéne gondolkodnia vagy azon, hogyan lehetne a földgolyót apró kis darabokra felosztani, hogy azok szállíthatók legyen egyik kontinensről a másikra azért, hogy vissza lehessen építeni nemzetiségi szempontból vegytiszta, így végső soron utópikus hazákat.

A centenárium jó alkalom ki-ki sikereinek és kudarcainak elkönyvelésére. Mit kellene változtatni állami szinten például abban, ahogy a kisebbségek problémái terítékre kerülnek,  vagy ahogy megközelítik ezeket?  

Ezzel a beszélgetésünk politikai, törvénykezési és közigazgatási terepre terelődik. S mint ismert, Romániának a legtöbb európai államhoz képest, de nemzetközi viszonylatban is olyan törvénykezése van, amely korrekt módon viszonyul a nemzeti kisebbségek státusához: vannak intézmények, amelyek ezekkel az ügyekkel foglalkoznak, és vannak ezeket segítő, felülvizsgáló és elmarasztaló intézmények is, mindamellett, hogy a kisebbségek számára a parlamenti képviselet is biztosított és sok minden más is. Persze, ez soha nem elégséges, mindig újragondolható és újraigazítható az, ami van. Ugyanúgy, ahogy a romántól eltérő etnikai közösségek estében is folyamatosan újragondolandók a saját stratégiák, illetve a hozzáállás és a cselekvés formái.

A romániai magyar közösségnek ebben a tekintetben is különleges státusa van a többi nemzeti kisebbséghez viszonyítva, hiszen amint az ismert, a parlamenti képviselete is lényegesen nagyobb a magyar etnikumú román állampolgárok RMDSZ-re leadott szavazatai által. Mindeközben a többi etnikai közösségnek elegendő szavazója sincs ahhoz, hogy a törvényesen biztosítottnál több képviselőt küldjenek a törvényhozásba. Kivételt képeznek a romák, akiknek magas létszáma nem képeződik le parlamenti jelenlétbe, hiszen a roma közösség tagjai nem szavaznak azokra az etnikai pártokra, amelyek e közösség esetében is léteznek.

Az RMDSZ különleges státusa ebben a posztkommunista három évtizedben olyan politikai cselekvési eszközt helyezett a magyar etnikumú román állampolgárok képviselőinek kezébe, amely a maga során is nagyon speciális. Az RMDSZ révén a magyar közösség sok mindent megszerzett a román politikában, törvénykezésben és közigazgatásban, és mindennek a mérlege, azt hiszem, végül is nagyon pozitív: város- és településvezetés, megyevezetés, kormányzati jelenlét, kedvező törvényi rendelkezések helyi és országos szinten. Ezen a téren, azt hiszem, hogy az a probléma, amelyet a romániai magyarokat képviselő politikusoknak és magának a közösségnek is meg kell fontolnia, az a leszűkített képviseleten való túllépés kérdése. Az RMDSZ parlamenti és kormányzati alakulatként is szinte kizárólag a közösség etnikai szükségleteit szolgálja, és kevésbé vagy egyáltalán nem a másfajta – gazdasági, kulturális vagy etikai – érdekeket, a magyar etnikumú román állampolgároknak azokat az általános érdekeit, amelyek azonosak a lakosság többi részének érdekeivel etnikai hovatartozástól függetlenül.

Ilyen tekintetben, az RMDSZ az utóbbi két évben botrányos ellentmondásba került a saját szavazóbázisával, hiszen egy olyan parlamenti többséget támogat, amelyet a lakosság jelentős hányada és a magyar közösség nagy része is megutált. Olyan parlamenti többséget, amely a demokrácia ellen cselekszik, és árt a jogállamnak csak azért, hogy személyi hasznot húzzon: legyőzze az igazságszolgáltatást vagy kibújjon alóla. Az RMDSZ pedig, amely eddig a más kormányzati összetételekben és más helyzetekben méltóságteljesen és tiszteletreméltóan cselekedett, ellentmond mindennek a jelenlegi viselkedésével. És ez nagyon nehezen magyarázható mással, mint azzal, hogy berekiben is vannak olyanok, akik érdekeltek az igazságszolgáltatás eltorzításában.

Ugyanilyen probléma az RMDSZ számára a román és az európai demokrácia kontextusában az, hogy a PSD-ALDE koalíció támogatásával úgy tűnik, hogy ahhoz hasonló irányban cselekszik, mint amelyben a magyar kormány is, amely az európai demokrácia egyik legnagyobb problémáját jelenti az által az iliberalizmus által, amelyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök promovál.

Ez demokratikus és erkölcsi nézőpontból is teljesen felháborító, és a kisebbségek sorsára nézve is rendkívüli veszélyes, hiszen a tekintélyelvűséget mindig egyfajta diszkriminatív viselkedés kíséri, amely előbb vagy utóbb a kisebbségekre irányul. Mindezekre a komoly és súlyos problémákra reflektálni kell egy szélesebb ideológiai, filozófiai értelemben is, de a romániai politikai élet konkrét és feszült kontextusában is, hiszen Romániának néhány héten belül át kell vennie az Európai Unió soros elnökségét és más dolgok is következnek még…

Akkor ebből azt is kell értenünk, hogy annak, ahogy Magyarországot megítélik Európában, kihatásai vannak arra is, ahogy a magyarságot megítélik Romániában? Hogyan kell értelmeznünk az Orbán Viktorról megfogalmazott kijelentését a magyar kisebbség hazai helyzete kapcsán?

Nem, én itt azt próbáltam elmondani, hogy bár a magyar közösség parlamenti képviseletének és az RMDSZ vezetőinek sem voltak demokráciaellenes nyilvános fellépései, mégis az egyszerű tény, hogy támogatnak egy olyan kormánytöbbséget – a PSD-ALDE koalíciót –, amelynek iliberális cselekedetei vannak, sugall egy valamiféle azonosságot azzal, ami a magyarországi politikában történik. Az RMDSZ-nek, a romániai posztkommunista politikában eddig követett és képviselt méltóságteljes és minőségi vonalvezetése folyatatásaképpen el kellene határolódnia ezektől a dolgoktól.

Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza például Domokos Géza politikai teljesítményére, akit ma nem is nagyon emlegetnek, és aki az első pártvezető volt Romániában, aki önszántából lépett vissza, hiszen különböző formákban résztvevője volt a kommunista társadalomnak, és aki az 1990-es években pártvezetőként, íróként és értelmiségiként is figyelemre méltó volt. Mérsékelt vezetőként méltósággal képviselte a magyarságot, de úgy döntött, hogy kommunista múltja nem érintheti hátrányosa az RMDSZ megítélését és idejekorán visszalépett.

Az övét követte a Markó Béla, Frunda György és még sok más magyar politikus teljesítménye. Én nagyon sajnálom, hogy az a fiatal költő, akit az 1990-es években megismertem Kelemen Hunor személyében, és aki ma az RMDSZ vezetője, illetve kollégái, akiket magánszemélyként értékelhetünk, hiszen jó minőségű értelmiségiek, ezen a mostani politikai vonalon haladnak. Ez számomra megmagyarázhatatlan…

Emlegetett harminc évvel ezelőtti politikai döntéseket, de ugyanekkor határoztak arról is, hogy december 1-je legyen Románia nemzeti ünnepe. A magyar közösségben többen is, köztük nagyon tekintélyes értelmiségiek, úgy vélekednek, hogy ezzel arról is döntöttek egyben, hogy Románia valamennyi közössége ne tudjon együtt örülni és ünnepli azt, hogy egy közös hazához tartozik. Mit szól ehhez a felvetéshez?

Azt gondolom, hogy a román állampolgárságú magyarok egy részének ez az érzése érthető. De ehhez három dolgot szeretnék még hozzáfűzni.

Az egyik az, hogy az etnikai többséget képező lakosság szempontjából nem lehetett volna december 1-jére versenyképes dátumot találni. Nincs az utóbbi kétszáz év román történelmében sok olyan fontos esemény, amely szóba jöhetett volna. Középkorinál régebbit nem lehetett volna választani, mert arra az időszakra a területi feldaraboltság jellemző. Ha létezett volna az események versenye egyetlen más sem kerülhetett volna ki győztesként: 1859-ben csak két román fejedelemség egyesült, s bár az 1848-as forradalomnak fontos következményei voltak valamennyi románok lakta területen, nem volt egyforma jelentősége valamennyi számára. Aztán 1918 után a kiterjesztett Román Királyságban a legfontosabb, de egyben szomorú események a második világháborúhoz kapcsolódnak. Ezután jött létre a kommunista rezsim, amelynek kapcsán az egyetlen dicsőségesebb pillanat, amit ünnepelni lehet – akár nemzeti ünnepként is – a rezsim összeomlása volt. Azonban ez is csupán a diktatúra bukása, önmagában nem egy pozitív esemény, hanem éppen egy összeomlást jelöl. De persze, az új kezdet ígéretét is…

Éppen ez az, hogy 1989. december 22-ének valamennyi romániai közösség számára ugyanaz a jelentősége: az új kezdet ígérete. Nem lett volna mégis jobb?

Igen, de ez akkor, 1990-ben túlságosan közeli esemény volt, már csak ezért sem lehetett volna nemzeti nap. Akkor a romániai társadalom egy nagyon vészterhes időszakát élte, amelyben a társadalom – etnikai kritériumtól függetlenül is – megosztott volt: bizonyos részei ünnepelték a kommunizmus alól való felszabadulást, más részei viszont 1990 májusában még a volt kommunistákat szavazták meg masszívan és emelték hatalomra őket. Nem volt az egy olyan dátum, amelyet konszenzussal el lehetett volna fogadtatni. És ma sem lenne az, amikor már lecsillapodtak a dolgok, hiszen az nem a társadalmi fejlődés forradalma volt, hanem egy diktatúra leállítása és visszatérés egy korábbi társadalmi formához. Úgyhogy ennek nem volt olyan jelentősége, hogy nemzeti napként megállja a helyét. Persze, egyértelműen lehet erről vitázni… De ez csupán az első hozzáfűzésem lenne.

A második az, hogy 1918. december 1-je a román állam teljes mérvű összeforrása által – attól függetlenül is, hogy erről a pillanatról mi az egyes közösségek felfogása – egy igen fontos, ha nem éppen a legfontosabb történelmi pillanat Románia történelmében.

A harmadik dolog, amit még hozzá szeretnék fűzni, az az, hogy teljesen érthető a magyar etnikumú román állampolgárok megközelítése és frusztrációja a nemzeti nap kiválasztása kapcsán. Azonban én, román etnikumúként, tehát a többségi nemzethez tartozóként – aki ilyen minőségében arroganciával is megvádolható –, de aki felvállaltan a liberális értelmiség körébe tartozik, és aki nyíltan kiállt az etnikai kisebbségek védelmében, akár kockáztatva is a közmegítélését, megértem tehát a magyar etnikumú honfitársaim frusztrációit. De azt gondolom, hogy korrekt és bölcs magatartás az lenne, hogy ezeket ne fejezzék ki nyilvánosan.  Mert mindannyian lehetünk diplomaták és bölcsek, és megérthetjük, hogy az életben nem minden helyzet kényelmes számunkra egészében. Sok olyan élethelyzet van, amelynek kapcsán mindenki közülünk kifejthetné a fenntartásait. Ezt olykor kötelező módon meg is kell tennünk ahhoz, hogy a társadalom, politika jobbá tételéhez hozzájáruljunk. Máskor azonban több diplomáciára és bölcsességre van szükség…

Mi lehet a reményünk a következő száz évre? Lehet vajon a globalizáció amolyan „csodaszer”, amely kigyógyít azokból a problémákból, amelyek a közösségeink közötti békétlenséget okozzák?

A globalizáció egy teljesen természetes jelenség, amelyet senki nem tud megállítani, és ami régebbi magánál a fogalomnál is. Az emberek, eszmék és értékek közlekedése a lakhelynél szélesebb földrajzi terekben ősi eredetű, csupán ennek mértéke volt évezredekig korlátozottabb. Az utóbbi századokban kezdett felgyorsulni, száz éve banalitássá, az utóbbi évtizedekben és években pedig szédületessé vált. Több száz millió ember naponta utazik, és újabban már arra sincs szükség, hogy térben utazzunk, hiszen  televízió és a világháló segítségével tudomást szerezhetünk mindenről, ami a világ túlsó végében zajlik. Az összekapcsolódás, a minden irányból érkező hatások és kölcsönhatások természetesek.

Az ultrakonzervatív értelmezések és ideológiák gyártói, akiknek sötét hipotézisei szerint a globalizáció egyformává tesz és eltörli a helyi identitásokat, csupán abszurdumokat szajkóznak. Mert nem lehet például a globalizáció által eltörölni az anyanyelveket… De ezekről könyveket lehet írni, én viszont mindössze azt szeretném itt elmondani, hogy a globalizációból az emberiség a kedvező részeket fogja megtartani.

Mi pedig megyünk előre, és mindamellett, hogy a közösségeink tagjai vagyunk, egyre inkább világpolgárokká válunk.

 

 

Forrás: www.maszol.ro

Fotó: www.adevarul.ro

17 perc